Szép a nap.
Jó megpihenni,
akár szerelmek közt
karjaidban,
vagy parkok fái alatt,
szombati nyugalommal,
ahol a természet
énekét nem tépik szét
emberi zajok.
Nem gondolkodom,
kikapcsolódva,
merengve hagyom, hogy
szemhéjam mögött
repítsenek madárvilágok,
s velem örvendeznek
bogarak, virágok.

A fogason kabátok lógnak.
Az egyik viselt, zsebeinél megkopott,
könnyűbélésű és fáradt.
Mellette vékony ballon, fémgombokkal mosolyog.
Az átmeneti, eszterházi kockás, mosott közönnyel bámul,
alatta pufadt, szörmearcú prém pöffeszkedik,
ott legbelül, olajos izmaitól fénylik egy pufajka.

Tenyerembe
zsugorodik a remény,
míg új sorsom
rendezetlen bennem.
Árván, csontok mögött
hagyott szívem,
mint sovány fenyő dereka,
bánatot csepegtet.
Lepedőre feszít
a fülledt éjszaka,
lebeg a párás veríték szaga.
Mi lesz testemmel,
benne zúgó véremmel?

Már testetlen vagyok,
mögöttem
szökellnek ...

Megmosta felhő haját
az ég,
megrázva fejét,
vízgyöngyök
hullnak szerteszét.
Mélyek most a színek,
vörösek, barnák, zöldek,
betegségbe szőtt levelek
újra lélegeznek,
és örömtáncot járnak
a százszorszépek.

Körülöttem a tárgyak,
mintha nem ismernének,
tekintenek rám.
Bizonytalan
téblábolásaimmal
imbolyog a homály,
még a küszöböknél is
magamra maradok,
félig nyitott ajtók,
félelmetes korlátok

Amin túl vagyok ma,
másnap, már nem léphetek túl,
mert a jövőm visszanéz,
és okot keres életemre.
Látja, amint az öröm izzadsága ver,
és ahogy zaklatott álmaimból riadok.
Lelkiismeretbe öltözve vonulnak
egyre többen bűneim,
olyankor dacos révületben
születő verseimben
Istenhez rimánkodom.
Most a vidám nyár összefekszik ...