Még nem mentek el
a fecskék, még itt
csivitelnek.
Akad eledel
és oly hideg sincs;
még pihennek.

Pár nap, egy-két hét,
majd szárnyra kapnak
és irány dél.
A fényes, kék ég
urai maradnak.
Mindörökké.

Egy tücsök muzsikál a pincében.
Azt nem tudom örömében, vagy
éppen, hogy kétségbeesésében
húzza kitinvonóját vadul csak.

Fülemet a kulcslyukra tapasztom,
művészetét nem zavarom holmi
ajtónyitogatással s hallgatom,
mint játssza el nekünk, hogy jó élni.

Egész univerzumot nyeltem le.
Csiklandoz a Tejút hulláma,
a nyelvem végén ott guggol a menny,
beugrani készül a gigámba.

És belül? Kincseim hol hevernek?
Nem látod? Mondod csak űrt tapintasz.
Kérlek, nyisd tágra vizslató szemed,
találd meg, nyújts számomra a vigaszt!

Mert, ha színarannyal kivert lelkem
neked sem több már, mint szürke ...

Csak nézz ki az ablakon
és hagyd, hogy a fájdalom
e színes, édes, mesés,
fura érzés átjárjon!

Köszönnek a fák, lombok
miknek árnyába botlott,
a láva-nyár derekán
lihegő kitaszított.

Tarka halotti lepel,
levélként földön hever,
csak a szél cirógatja
és az ágakkal perel.

Ujjaikra csap nagyot
engedjék ott ...