A semmiből tör elő
és szárnyakat növeszt
te futnál előle
de ő hív, hogy kövesd.

Elkap, magával ragad
nem szól, csak visz míndig
és ha célt ér betalál
egyenest a szívig.

Írni olyan
Mint lefesteni tájakat.
S ha meg akarok rajzolni
Új életre kelt vágyakat
Csak fogom a tollat, és már
kész is. Mint álmot hajszolni
a sugárzó remény egén
Írni olyan.

Hej, öregúr! De szörnyű
maga!
Nincs más témája, csak az Ond, a Tas meg a
Huba.
Hej, öregúr! De szörnyű
maga!
Rám próbál erőltetni annyi év-
tizedet
inkább menjen, kóstoljon meg régi-új
ízeket!
Jól megtömné magát, tele lenne a
hája
legalább addig sem járna az örökmozgó
szája!

Egy rakat gondolat
mi bennem volt
mind elszállt.
Úgy érzem magam
mint a Holt.
A fejem üres.
Minden Ihlet rád száll,
És azon gondolkodom
Szabad éjszakáimon
hogy Veled lehetek-e
zsúfolt nappalaimon.

Te szép Primadonna
egyedül élni, mint a korhadt rózsa, milyen?
Kérdem.
Mert ez nem az az élet, amit kértem.
Hogy bús ...

Az új nap feljövő fényének
bársonyos virradatában
idézem azt az arcot
melyen megszűnik

a nappal sötétlő képének
örökre eltűnő
keserű
homálya.

Még nem tudom, mi a neved
de szemed csillogó tükrében
magamat látni
a leghőbb vágyam.

Téli táj, ugye visszajössz még?
Ugye hozod életet adó
naprikító fehér havadat
Mi nem éri fel a szavakat?
Jöjj el, hisz olyan szép

Mikor súlyod alatt roskadó
Fenyvesek világítanak a
Derengő halvány éji tájon
Ha ragyog fényed hajló ágon.
Jöjj el, hisz olyan szép!

Téli táj, ugye visszajössz még?
Ugye, hozol magaddal ...