Ez oly tavasz: még fél saját magától,
s csak egy-egy virág az, mely nyárig lángol
piros színt, szívnek szólót, gyönyörűt.

Volt más tavasz, bátrabb, mit elfelejtett
e táj, melynek arcán a könnyes csendet
csillogtatják tükrös, kék hegedűk.

Ez a tavasz ellenszenves varázslat
a szívemnek: nekem nem kell a látszat
szemekbe néző valóság ...

Milyen jó volt, ha aludtak az órák,
s a számlapjukon szendergett a fény:
időt, - akkor még - hozott, s nem vitt álom.
Tél gomblyukában kinyílt piros remény.

A bútorcsontok megreccsentek olykor.
Párna lélegzett, és egér-neszek
gurítottak át nyugodt végtelenbe
kis gyöngygolyókat: emlék-könnycseppeket.

Jó volt hinni mosolygó ...

Mikor az idő eltörött,
e tényt az érdek rejti el,
s guillotine élén életed,
ha kérdezel.

Mikor az idő eltörött,
nagy kéz feszít ki délibáb
képet, egy színdús Ninivét:
hamis világ.

Mikor az idő eltörött,
a fák és a szívek felett
ijedt ív száll, madár kiált
félelmeket.

Mikor az idő eltörött,
csillagtájon áttűz ...

1. IDŐ

Nap-fénykorongok elgurultak,
utánuk fényt kölcsönvett holdak, -
és jöhet egy el nem hitt éjjel
homlokán hajnal-messzeséggel?

2. GÉPEK

Lassú a testi gépek álma,
s képeit gyakran szétdobálja.
Holt Kereszt ágán holló károg,
s az Edgar Poe-i "Soha már!" ott!
"Soha már!"-okon egyszer felnő
látó csillaggal teli ...

Gyermekei a Csendnek
jöttek, s mesébe mentek.
Közben a som beérett.
Bokrokon színe vérzett.

Kőtestű tölgyfák álltak.
Kéklett égbolt-vasárnap
templom, s lengett lemondó,
hit-hintás, halk harangszó.

Az estém készült bennem
árnyjáték-félelemben.
Madárszem csillagének
várta, hogy égre léphet.

A hegy meg holdját ...

A VÉGTELENBEN

A végtelenben minden kis sziget,
s ismert tájak is ismeretlenek.
Ismert, s nem ismert végesben se jobb,
s ez mit súg neked, ha átgondolod?

TAVASZBAN

Nem elég, ha virágfény útra kel:
segíts neki, - szívedig érjen el!

HISZED?

Hiszed: istené olyan égi jel,
mely tőled imádatot követel?
Ilyennek nem tartok jelet, ...