Almavirágok közül a folyó sima tükre
kukucskál rám, olyan, mintha állna,
nem olvadt a hó, eső sem táplálta,
vonzott, mintha csak engem várna,
lábammal a tükröt összetörtem,
nem érzem a folyó lomha sodrását,
körülnyaldos térdemig a víz puhán,
a távolban egy szerelmes pár
csókolózik a híd párkányán,
köröttük színesen ...

Tajtékzik dühében a tenger,
hiába kaszálnád,
mint a dúvad elrohan,
kacag rajtad,
kaszád ketté töri,
a hegyet akarja,
nekidördül erejével,
ám kudarcot vall,
fröccsen a szájból a fehérség,
jön a víz,
és viszi új rohamra még,
a Hold boldog,
a dagály haraggal tökéletes,
de mind ez hasztalan,
Nappal jön az ...

Ha én vízesés lehetnék,
fűt, fát minden nap öntöznék,
jégcsap belőlem sosem lenne,
dacolni tudnék a kegyetlen téllel,
télnek dermesztő leheletét,
párámmal ringatnám,
vízpartról minden vad
szomját télen is oltanám,
csobogásom messzire
lenne hallható
forrásom lenne
örökös,
de
a Tél
mulandó.

Vörösre festette az ég alját a lemenő nap,
belemászott a fekete felhő hívatlan.
Megdermedt a lég, a lomb csüngött kókadtan,
csak a patak vizének szeme villogott szúrósan,
a Hold-ágy körül a csillagok feketébe bújtak,
az éjszaka fénytelenül lezsibbadt,
vad sötét lett, mint a bűn,
de a hajnal sem rózsásnak tűnt,
hirtelen haraggal ...

Élvezem a borúból zuhogó nyári esőt,
erős zápor, mintha dézsából öntenék,
belekavar a déli szél süvöltve,
csapzott hajamat fújja szerte széjjel,
a füvek felemet fejjel szürcsölnek,
micsoda könnyeket áraszt az égi szürkeség,
becsukott ernyőm ráncain pörögnek,
mint az elszakadt gyöngyfüzér,
a virágok búsan lehajtják ...

Egymáshoz hajló ágak
hajukat fésülgetik a vízparton,
ahol a hullámok
kőről kőbe ütköznek
zölden, kéken, fodros-színtelen,
azután eltűnnek...
távolban a hegylánc
halkan szuszog,
fára ugrik benne
a barna mókus...
a nappalt lassan
feketére festi az ég,
éj borul a tájra,
csillag-tükörrel
Cecil szépítkezik,
Dávid ...