Harisnyáján egy szem lefutott,
Püffedt arcára púdert rakott,
Míg a szoknyáját felvette,
Könnyet az arcán szétkente.
A házmestert mindig kifizette,
Hol pénzbe, hol természetbe.

És dúdolta a dallamot:

\'A budai éjszakában,
Sétálgatok kisszoknyában.
Én semmit sem alkotok,
Csak szerelmet árulok.\'

Tegnap új munkát ...

Egy decemberi reggelen,
lelke felkelt meztelen.
A hideg télben lábujjhegyen,
lépdelt a hóban nesztelen.

Az út végén a hídra lépve,
nézett le a fagyott mélybe.
Lába alatt szakadék,
háta mögött a messzeség.

Egy depressziós reggelen,
testet sodort a végtelen.
A habok csendben átkarolták
és szerelmesen a mélybe ...

Egy festmény, gyönyörű fiú arc.
Emberi eszmény, ecsetnyi karc.
Mesebeli történet a tiszta lélekről.
És a gonosz szenvedélyről.

A fiú kérése, maradjon öröké fiatal.
Öregedjék arcképe, mely a lelkére utal.
A fiú már koros, bűnt-bűnre halmoz.
De közben gyilkos kit lelkiismerete nem kínoz.

A festmény csúf, ránc és vér ...

Besötétedett, eljött az este.
Egyedül vagyok a magánytól félve.
Lemezt teszek fel, zenét hallgatok.
Cigarettázom és pezsgőt kortyolok.

Fülelek régmúlt zajt hallok,
Megjelennek előttem arcok, volt mosolyok.
Vagy talán a pezsgő mámora játszik?
Tudja, hogy a költő társra vágyik:

Kint sötét van, bent mélység.
Hiába kiáltok ...

Megismertem valakit,
szeretem a mosolyát.
Szeretőt alakít,
hazudja önmagát
Szeretem az illatát,
szép barna szemét.
a sok éjszakát,
és a puha kezét.
Ő nem szeret.
Túl tiszta vagyok!
- mondja ezt.
De ha eldob meghalok.


Csongrád,1993.

Egy gyertyalángja, mely világít
kis szobámban,
falra dobja az éjszaka árnyait.

Fehér, csonka gyertya
olyan árva.
Szinte sikít az éjszakába.

A huzat kicsit megrázza,
mintha fázna...

Igen, mintha fázna
a félhomályban
egyedül.


Szeged, 2012. január 27.