A festő ecsettel ábrázol, a költő szavakkal.
A vásznon kép lesz, a szavakból leírandó szóképek.
Alkotások születnek ecsettel és mondatokkal.
Alkotnak mindketten szépre fogékony szíveknek.

A Természetet mutatják be Ők együtt, az örök modellt,
a teremtő, az éltető, szeretni való dolgot.
Ember, ki e sorokat olvasod, képet nézed, ne ...

Egyik lapáttal jobbra,
a másikkal balra!
Így nő a hónak halma!
A télnek ostroma

hófehér maradványa
a hónak finom,laza
sok-sok buckája
nagyon szép valósága.

Táncol a napfény a sok hóbuckán!
Nagyon szép ez a téli ábránd!
Behavazott hatalmas fenyők állván
színesítik ezt a téli látványt!

A barna rögökön a napfény játszik.
A kertben a szél élénk dalt dudorászik.
Bár a kertet ásó izzadságban ázik,
de meg sem áll az est beálltáig.

A barna rögökön egy-két árny látszódik,
mert a közelben madarak röpte látszik.
Az ember most mégis megáll, fellélegzik
és tovább dolgozik most már tényleg estig.

Derűs fényét szorgos kézzel
a tájon bőven szórja széjjel.
Elűzve az éj sötétjét
ígéri az új nap szépségét.

Most már minden fényben fürdik
a fáktól a fűszálakig.
Telik az élet új reménnyel,
az új napnak új szépségével.

Illatos virágokat terem a kertszeretete,
a kertszeretete szép szívének a vetülete.
Reménykedik az alkotásuk létrejöttében.
Alkotásuk? Hányan vannak itt tulajdonképpen?

A Természet és Ő. Ketten szoros egységben.
A kertész és a Természet! Ők együttesen.
Igen! A kertész alkot, dolgozik kinn a kertben,
a Természet meg szerte a ...

Laza porcukorként fedi az esti tájat
a fehér hó, amelyen a komor, kopasz ágak
némán mutatnak az éji égbe sötét utat.
Csend van. Hófelhők takarják a csillagokat.

A házak fényes ablakai e tájra néznek,
majd lassacskán kihunynak mindenütt a fények
és átadja magát a világ a téli éjnek,
a csendes éjszaka pihentető békéjének.