Zörög a lét,mindenütt haraszt.
Múltunk gyökerein tengődve,
remegő lélekkel vergődve
várjuk a megújuló tavaszt.

Állunk egy helyben bambán nézve.
Inogó térdünk rogyadozva
próbál sorsunknak meghajolva
élni,pedig öntözni kéne.

Szomjazó jelen,száraz jövő.
Ez kell nekünk mondd,de mi végre?
Vérünk már,mint hó fehérsége
föld ...

Szétfolyt pacafolton jár már a létem,
szakadt levegőt préselve belém!
Vad,izmos lelkek szívják a vérem:
Mit akarsz?Szorítsd még! - kiáltják felém.

Van - e még holnap,vagy térdre hullt a mának,
s mint apadt anya szoptatja fiát?
Nem lesz abból semmi,csak mély,száraz kút!
-Istenem segíts!- millió száj kiált!

Könnyekből fakad most létünk rózsája,
Vörösen izzik országunk porában.
Vérszínű szirmain éhség ver tanyát,
Hallgasd meg Istenem esdeklő szavát!

Taníts meg Uram mindenkit szeretni,
Bűnt és a rosszat örökre feledni!
Ültess a szívekbe tövistelen rózsát,
Ne szúrja,tiporja e hazának \"porját\"!

Kemény a talp,mi rajta jár ...