Lágyan leng gondolatom s a Nap csak csüng a horizonton.
Vérzik az ég alja s cseng a hegyek közt véres ajka.
Nem látni már a felhőt s a Hold is kibújni látszik.
El világ! Félre az utamból, itt az én időm következik.

A lágy szellő sikítva fú bele a nyárfaligetbe.
S önti langyos csókjait az emberekre!
Messze szállnak a madarak, s héja csap ...

Ha az élet csak egy mese volna,
Senki sem élne csak írva volna.
Se szív se társaság.
Csak néhány betű, és az elképzelt valóság.

Hisz ki is értene bennünket?
Én a mese elől menteném bőrömet.
Nekem nem kell más csak a való,
Nem kell, hogy felnőtt legyen a gyerekből.

Gyermek vagyok én is,
Mint akárki más.
S, hogy felnőjek, ...

Itt állok előttetek s mégsem vesz észre senki.
A hó fed el s mégis elillan mikor hozzáérek.
Az emléke szép volt: fehér és hideg, tiszta.
Magamba zárom és felidézem forró éjjelek unalmas percein.

De miért a sok érzelem?
S miért a kín a könny s a kitartás?
Hisz úgyis véget vet az egésznek az élet,
A remény foszlánya csak köd ...

Ahogy múlik az idő nap-nap után.
Eliramlik életem a jövő magányán.
Felfal a nappal, aludni hív az éj.
Csak állok s nem étező helyed nézem bután.

Hisz aludni térek én,
Révednék ezernyi színes álom rejtekén.
De nincs kivel álmodni itt, helye üresen áll,
S az ürességtől álmaim tengere oly sivár.

Nem alszom hanem csak rettegek ...

Mindegy, hogy ki vagy, lehetsz ember a tömegből,
Vagy akár huszár ki lóval kiugrik a seregből.
S meglátod mi lesz majd abból a gyerekből.
Kit csak törekvése vezérelt s nem táplálkozik dühéből.

A szüleim engem példát mutatva neveltek.
S volt, hogy a suliban jó párszor megvertek.
Én sírva rohantam anyához s ő csak nézett apura.
Tűrd el ...

Márt csak a háta látszik a távoli homályban,
Némán süpped ő el a hatalmas tájban.
S ki ez az ember ki így él? S nem tudsz róla semmit!
Őaz ki kirekesztve élt mert megölte saját vérét.

Ahogy a holdat a nap öli meg minden reggel,
S mindent az izzó vérvörös égbolton rejt el.
Káin is megölte Ábelt puszta két kezével.
Nem számolt ő ...