Lássatok meg
itt vagyok
vörösen
és fehéren
illatoznak a holnapok.

Lássatok meg,
mert itt vagyok
arcomhoz tapadt tövisekkel
feledve önmaga gyászát
puha ágyban majd meghalok.

Lássatok meg
már itt vagyok
egy asszony, akit akar a vers
térdig koptatott utakon
kezében vándorbot
lila tájakat látott
fáradt ...

Jégcsapok néznek le az ereszről
csúsznak a hideg délutánba
megduplázza magát az idő
úgy ismétli az elmúlást.

Már a semmi is mindenné válik
reszket a fagyos rongy
kutyák fázásába borzong
a jéggel teli itató.

Befagyott ablakon jégvirág
szép, mert természetes
zúzmarás utcákon lépdelek
megfehéredek én is benne.

Majd ha havas széllel ébreszt a reggel
megfáznak ingükben a fák
a madársereg már nem fészkel
kihalt, üres lesz a világ.

Majd ha befagy a lelkek udvara
atombomba gurul a réten
mond mi lesz a földdel, emberrel
ha nem lesz többé menedéke.

Majd ha havas széllel temet egy hajnal
lefekszem egy nyárfa tövébe
elmondom, milyen ott az ...

Az ismert is lehet idegen,
egy vak pillanat hályogos szemében,
kipukkannak telhetetlenségünk gömbjei,
vérzenek a madárfészkek,
rabul ejtenek szörnyszenvedélyek,
arcunkra ráncul az idő,
meg nem valósult terveink
halott virágain
jajgatnak fájdalmaink,
mert elégnek a máglyán,
gyávaságunk hamuján.

Madárnak lenni jó lehet
szárnyalni, mint egy üzenet
suhogni a messzeségen át
érezni azt, hogy van Isten
szabadsághoz nőni simulni
akár a virág és a nyár
kapaszkodni szélbe és időbe
jókedvű felhők rengetegébe
s mindig dallal érkezni
vinni egy madárcsőr- éneket.

Szeretem a délutánokat,
ahogy tágra nyílt szemel
benéznek szobám ablakán,
és némán csüng a szó,
könyökig felhúzza magán
az időt,
s mint öreg bölcs emeli arcát.
Szeretem a munka utáni gondolatokat,
ahogy megméretkezik az ember,
álmodó terveit szövi
lapozgat élete könyvében
s emlékeit idézi.
Szeretem a felejthetetlen ...