Manapság is édes szerelemben élek,

de örömeit mindig arányban érzem

az elvesztésüktől való félelmemmel…

E szerelem úgy jött, mintegy láz, tetszése



szerint, ebbe bele sem avatkozhattam,

megláttam Őt ott, ahová véletlenül,

(nem egészen önkéntelenül) csapódtam.

Életem azóta szép, ha kéretlenül

...

Óh, szeretnék újfent szerelmes lenni,
hogy szeretném, ha újra szeretnének,
lehetnék valakié, kiért tenni
tudnék, kinek szívem adnám.

Remények halnak el utoljára, feledni kell
csalódásom. A baj csak ott kezdődhet:
a szerelmet nem lehet keresni, mert
szerelemmel csak találkozni lehet…

Kézcsókom az anyukádnak,
(át ne add!)
hogy egy ilyen pompás képet
közread:
Kempingszéken, kisgatyában
egy Apolló kuporog,
bronz testének göndör bája,
arca , minden porcikája,
szemöldöke, szempillája
egy tepsibe hunyorog.

A tepsiben szépreményű
kiterített áldozatok,
ínycsiklandó olajfényű
pirosrasült húsdarabok.
...

Te vagy az én végzetem,
ezért nem ijesztesz el,
bármit teszel kedvesem,
mindig melletted leszek.

Tudom, minden asszonynak
furkálja az oldalát,
milyen íze, illata
van a tiltott fa ágán

termő friss gyümölcsnek, de
remélem - nem tagadván
önzésem -, te nagy bölcsen
abba sosem harapnál...

Egy fénykép, miről tekintesz vissza rám.
Egy ütött, kopott, sárga papír,
mit az emlékezés elém dobott.
Egy régi titok fiókom alján,
óvlak, mint anya gyermekét a karján.

Egy mosoly, egy kávéfolt,
egy folt mely szomjúságot olt.
Épp szád alsó peremén,
nem itattuk fel még frissen, az elején!

Egy ócska lap vagy csupán,
meredsz rám ...

Megbántam már tettemet,
amit veled vétkeztem,
Próbállak felhívni, hogy megmondjam,
de süketet jelez a vonalad.

Elhiszem, hogy rosszul esett,
de tedd magadat túl rajta,
és jobb lesz,
ez az érzelem!

Ha meg tudsz bocsátani nekem,
hívj fel és megbeszélünk mindent.
Bevallok neked minden dolgot,
amiben életemben hibáztam és megoldjuk!