Fehér a hó, s vakító,
mint tiszta nyakad, s te magad.
Lágyan fúj a szél, s kényeztet,
bárcsak a te kezed lenne.

Felkapja a lehullt falevelet
és az ringatózva hull lefele,
és lágyan érinti a Földanyát,
s megáll, majd egy újabb szellőre vár.

És megint repül még tovább,
pár hosszú percig meg se áll.
Én is ilyen levél ...

Amikor a Duna partjén sétáltam,
egy öreg szomorú fűzfát láttam,
s rögtön saját magamra gondoltam,
mert így várok én is magányosan.

Duzzadó ajkaid érinteném!
Szerelmed forró tüzében égnék!
Kecses hattyútested átkarolnám
és bársonyos fehér kezed fognám.

De a szomorú fűz még mindig áll,
s magányosan a vízre dőlve ...

Leírni téged nem lehet,
lelked elvakítja szemem,
és kék szemeid tükrében
több ezer csillag fürdik meg.

E két szem kutat és keres.
De ó jaj engemet nem lel.
Kóborlok tovább és várok,
hogy szerelmem végre lásson.

És mindig mikor meglátom,
egyetlenegy szóra várok,
mely lelkem felrepítené,
s le, semmi se ...

Már most csak arra gondolok,
Jön a holnap, s öledben tart karod.
Nem tudok elképzelni ennél szebbet:
Lenézel rám,és azt mondod szeretlek!
Ajkaid izét ajkamon érezni,
Nyakad húsát nyelvemmel izlelni,
Bóditó fürtyeid énream borulnak,
Legszebb pillanata lesz ez a holnapnak!

Míg nem voltál, halott voltam.
Egy szunnyadó lélek csupán.
De betörtél életembe,
Függővé tettél engem:

Kit felébresztett szépséged...
Kit elbűvölt kedvességed...
Kit megbabonázott tekinteted...
Ki az életét adná érted...

Vigyázz a lelkemre kérlek!
Kemény lélek, melyet semmi meg nem törhet,
Mégis a Te kezedben hamar ...

Egy poros kunyhóban,
Vagy tán a sivatagi homokban,
Lapul valahol egy ócska lámpás.
Melynek szelleme sok csodát tehetne,
De szörnyű béklyó tartja megkötve.

Megtalálója uralója, ő nem dönthet,
Tűri hűen halando ura kedvét,
Miközben ő rabként, vagy jó szolgaként
Várja örök élete végét.

Szívem is ily lámpás ...