Zubogó vízesésként hull reám a lét,
lüktetőn dobogva morajlik ereimben a vér.
A vízcseppek vidáman táncolnak szerte szét,
a karjaid édes ringását vágynám megélni én.

Megmászod a hegyeket, láttál szebbnél szebb bérceket,
a tengerszem csodája ragyog szemedben,
mely vakon magával szédít titkos mélységekbe.
Mint a hal úszom az árral, az eszem küzd minden sodrással,
harcolnék ellene, de te legyőztél a mindenek feletti érzéki vággyal.

Forró szélként hagyja el lelkem testemet,
messze úton követve, s köréd simulva cirógatja édes mindened.
Bebújva szíved rejtett titkait kutatva,
egész lényedet remegve gyönyört hozó zenévé fakasztva.

Folyók, tavak mind nagy meghódítója vala,
a lelked szépséges fénye szívem tündökléshozója.
A karjaid dombjai erődként tornyosul hegygerincek ormán,
álmokat keltve suhanok az érzékek szárnyán.

Hogy mondjam el neked, mit szavakba önteni nem lehet!
Reszkető testem, érzelmekkel átszőtt lelkem feléd fordítóm,
csalódásoktól, kínoktól tépázott szívem folyamként reád zúdítom,
sodródom az árral a zúgókon át, lüktetőn vesztem érezve,
melyből csak a te lényedben lelhetek békés kegyelemre.

Kertész Emma