Fáj mikor nem vagy velem,
hiányod gyötrőn sebzi lelkem.
Mint a kép nélküli keret,
mely mélabún mereng ködös homályba,
egy erdei festmény fák nélküli világa.

Természetes az élethez a föld a víz, a levegő
nélkülük csupán a bolygónk egy marék porfelhő.
Légy nekem a föld, melybe gyökerezhetem,
víz melyben lelkünk fonódva úszunk együtt létünk árján,
levegő, mit együtt lélegezve repülünk a végtelen szárnyán.

Adj nekem életet, táptalajként éltető létemet,
oltsd szomjazó, fájó lelkemet,
hogy magamba szívhassam édes lényedet.
Adj nekem életet, pirkadattal érkező új hitet.

Légy keltető tavasz, frissítő fuvallat,
színek szivárványos oltárán,
hozz esőt, bimbó virágba hajoljon,
fák szárba szökkenő zöld koronáján.

Fáj mikor nem vagy velem,
nincs földem, levegőm, s vizem.
Sötétségbe borul a hajnali kikelet,
csillagok nélkül kémleljük az eget,
szomorú fűz nesze suhan át,
fény nélküli, porfelhő eme kietlen táján.
Szürke légüres tér vak homályba vész,
a tavasz rét, rád vár, s tán egyszer életre kél.

Kertész Emm