Találkoztam idegennel, ki állította,
Én még nem éltem.
Megkérdeztem barátomat, ő úgy véli, élek-e még
De ő nem látott meg.

Lefeküdtem ágyamra s államig húztam a hűs, közömbös lepelt
Mely gyáván ringat s befed, de idegen nem hitte el.
Nekem barátaim a lepkék,
Ha néhanapján berepülnek az ablakon át.
A párnám mintáit úgy ismerem, mint a tenyerem,
Melynek minden ráncát ismerem.
Nekem barátaim a könyvek, melyekkel táncolok
Én barátkozok és tanulok.
Legjobb barátom az összehúzott szemöldök
S a növényből fakadó illatok.
Rám képekről mosolyognak le ők
Ott ülnek fenn a falon, zsúfolt könyvespolcomon.
S ha nem lelek képet róluk,
Majd én megrajzolom s szívemhez szorítom.

Én falra festem reményem, melyet újrafestenek majd, ha házamat eladom.
Majd én új házat faragok.
Zászló függ az ajtóm kilincséről
S mellemen egy olyan ország,
Melyben megfordultam kétszer, háromszor
És azt is nagyon fiatalon.
Nekem barátaim a fókák, farkasok
Delfinek és páviánok
A mammutok s a dinoszauruszok.
Pártfogóim, testvéreim a múzeumok.
Én szavakkal értek egyet
S egy arckifejezést szeretek
Én féltem az embert és félve félem.
Mellemen alvó, réveteg
Hamupipőke.
Az ő szava csendes
S falaim ajkai közt a szó megáll s üres,
De én megérdemlem.

Nekem barátaim a bolygók, a csillagok, a fák,
A nap és a hold.
Égitestek, melyeket soha meg nem tapinthatok.
Sötét szobámban kupacokban áll a könyv
S a por ellepi tekintetem, tüdőm.
Én undok vagyok és érzékeny társ
Én szeretek mindent, ami e világ és elárulom,
Azt hittem, tudják.

Felszabadítanék embert, országot, fókát,
Csak éppen magát nem képes szeretni az én
És így nem hagyom senkinek, gondolom,
Úgysem akarnák.
S ha hozzám jönnek, kopogtatnak
Megmásztak százszor száz lépcsőt,
Csak hogy engem lássanak.
Megkérdezik, van-e kedvem
Beszélgetni.
Barátok lévén, hiszen nem idegenek,
Én nem mosolygok rájuk.
Végiggondolom szerény kérésük és végül azt mondom,
Azt lehelem leszegett állal: - Nem akarom.
Ők tisztelik döntésem és elsétálnak békésen,
De hiszen megmásztak százszor száz lépcsőt
Miért nem kérlelnek, könyörögnek,
Miért nem rogynak térdre és kezüket az én kezembe téve mondják azt, hogy:
-Gyere velünk,
Hiszen jó lesz.
ők megértenek.
Én szeretem őket.
És ezért nem találkozunk.

És én kívánom s gyűlölöm a közelséget
Megvetek, szánok arckifejezést, szót.
Nekem egészben kell az ember
Összes kicsi tévhitével s borongó, méla testével
Egy pillanatig
Amíg egyedül vagyok és lepkék suhannak át az ablakomon.
Ha körülvesz mindaz, amit jól ismerek,
Álmodozom
S szoros ölelésről álmodom.
De mindhiába, hiszen ha ébredéskor megkapom,
Jóakarómat nyomban eltaszítom.
Hosszasan élni így gonoszság a senkitől és bolondság a részemről.
Hiába, én nem bánom.
Ha így születtem, hát bizonyos,
Hogy meghalok.
Nekem az egyetlen barátom én vagyok,
De magamat útálom.
S nincs jogom azt mondani:
Sajnálom.

Barátaimat tekintetbe nem veszem,
Hiszen tekintetbe veszek én oly sok idegent.
S a fóka csapdos, a fóka kiált
Én minden este futtballmeccset nézek,
De focizni nem tudok.
S Hamupipőke szendereg hűvös mellemen, melyet takaró melegít
S megannyi éjjelen át melegített.
Ha eladnának most mindent itt, körülöttem,
Nekem semmim sincs.
Én nyitott lapok soraiban élek és tinta a táplálékom
Addig eszem, amíg meg nem eszem mindazt, amit szeretek
És remélem, egyszer lehetek oly erős és magamra csukhatom
A könyvet.

Barátaim gondolataimban élnek,
Hisz minden éjjel álmodom.
És szeretem őket, mint nap szereti az éjjelt
S a hold szereti a csillagot.
Én egymagamban úgy hiszem, a világ jó s szerény
És minden, ami bűnös, az szép.
A világot kívülről, távcső használata nélkül ismertem meg
S hiszem, hogy boldogok az emberek.

Hozzám jöhetnek húsomból csipegetni emberek s egerek
Csak a könyveket ne bántsátok,
Ne rágjátok, én szépen kérlek titeket.
De ha lerágod az egyik kezem,
Én majd a másikat nyújtom oda neked
S ha te azt is lerágod és valaki más lábamat kezdi rágni meg,
Én boldog vagyok,
Hogy e világban többé nem maradok.
S én mindezt csak azért mondom,
Mert zárva van az ablakom.

Lepkék hada hadat üzent.
Engem vonzz az, ami rossz és ami jó.
Ő abban hitt, mindannyiunkat egyformán szereti
És amikor vége s szabad szabadnak lenni már,
Mi gondolatok fürge kerekén forgunk tovább
És lásd, elillan a szabadság.
Rég vége volt s mi nem jegyeztük le
Szamárfüles füzetünkbe,
Mely készenlétben pihent hűvös ölünkben.
Most mindenki toporog és nem értjük egymás szavát.
Ő, aki szabad, benyit egyszer
S dolgozni vár.
De mondd, mibe kerül a szabadság? Mennyibe fáj?
Én megveszem, bármennyire fáj.
S ha nagyon fáj,
Elfednek liliomok, rózsák
Félek, íme: - Vége lesz már?

Ő mozdulatlanul szeretett minket.
Én kicsúszok az öléből óvatlanul,
Hiszen a kezem szabad.
Ő arra int, ne menjek el
S torz arcát megvilágítja a fény,
De nekem ő már nem parancsolhat
S a szabadság munkába jár.

Az én szögesdrótot állított az ágya köré,
Melyet átmászni nem muszáj.
Tüsszentésemet csend követi,
Falevéllel törlöm le a szemüvegemet,
Szobámban csupán a madár jár
S megijed, ha ide téved.
Tüstént elillan.
Gyanítom, léte egy újabb látomás, melyből mostanábol
A kulcslyuk másik oldalán
Oly sok van.


Felbaktattál a hegyre, amely a legmagasabb
Elhintettél ezer rózsaszemet
Küzdöttél széllel s elhitetted vele, hogy szeret.
Nyújtottak eléd lábat, kezet
S te megbotlottál egy fűszálban, magban, virágban
És én azt mondtam neked,
Hogy az nem lehet.

Hazafelé menet megragadott két hullámos kéz s nem eresztett,
Amíg azt nem mondtad, ez nem lehet.
Lebaktattál a hegyről mezítláb,
Keserves csendesen.
Zsebed üres, nem párja annak
A gond sem.
De te állítod, felnől majd egyszer a rózsaszem
Felnől s ő lesz majd világa e pornak, e ködnek,
Mely betakar.
Nem mertem azt mondani neki:
-Az nem lehet.
Amikor mind ott voltunk már
S a kicsinyek várták a vacsorát
A kincseket, melyeket oly nagyra becsül ő:
A porszemek.

Látása nem oly éles már,
Mint amikor virágot szedett
Tegnapelőtt vagy talán azelőtt
Nagyon régen, mikor még nagyon fájt.
Egy réten, ahol szélvész nem tett kárt
Görnyedt háttal nekiveselkedett a hegynek
S nem félt, mert elhitte kicsiny szobája drága titkát:
Hogy lehet és ő is ma született már.

Holnap vége lesz.
Tudom, és mégis azt hiszem,
Eldönthetem,
Hiszen ezt is én választom.
Félek, íme
Váratlanul.

Az nem lehet, hogy mi mindannyian együtt
Így, ahogy vagyunk,
Szertefussunk
Két ég különböző tájaira fussunk
S azon igyekezzünk, hogy e időt felgyorsítsuk
Hiszen még nem is beszélgettünk.

Azt mondták nekünk, barátok vagyunk.
Jártuk az eget s találkoztunk a folyosón.
Váltottunk pár szót, de csak egyet
Vagy kettőt,
De nem tudom, mitől fél az, aki mellé minden reggel
Odaülök
És megkérdezem, felhozta-e
Az újságot.
És nem kérdezem, mert nincs rá időm
És nem akarok.
Nem hívnak, de menni nem akarok.
Sokáig lesz ez még így és mindjárt vége már
Legyen vége. Pörgessük vissza az időt
Én nem akartam jönni és most menni sem akarok.
Tegnap jöttem csupán s ma vége van hirtelen
Fázom, s tudom, hogy meghallgatnak, ha szólok
De nem szólok.
Valaki rálép a lábamra s elfojtja lépésemet csírájában
Számomra láthatatlan vagyok
S én mindig azt reméltem,
Számukra láthatatlanná válhatok.


Te vagy örökös kísérőm
Ugrándozó, kétarcú fiúm.
A lányok nevetnek, ha fiúk
Fiúk a lányok s lányok a fiúk.
Ma barátok beszélgetnek,
De a folyosón nem köszönnek.
Toporgok itt, mert részese vagyok
Lám ennek is.

Hozzámsétál egyik réveteg barátom s megkérdi tőlem:
-Szabad-e, ha üres?
Felelem: - Igen, amire ő azt mondja, félreértettem.
És végre elsétál zsebébe akasztott kézzel és én arról álmodnék,
Talán ő lesz az, aki rózsaport hint majd el,
De miért nem lehetek én?
Megrázom magamat
Elfordítom a fejem
És figyelek, hallgatom némán a beszélgetéseket
És bánt, de mégsem bánt,
Hogy nem értem meg.

Réveteg barátommal sosem találkozom már.
A folyosón köszöntünk egymásnak és egy tábla előtt ültünk az osztályban.
Az ő tekintete oda, az enyém ide kallódott.
Ránéztünk olykor a másikra s olyankor a lepke elmosolyodott
Páncéljában, mely aranyozott volt.
Mert ő tudta, nem látjuk mi már egymást soha
És ha látjuk, azt is csak véletlenül.
Szabadság-e hát, ha fejemet elfordítanám,
De nem tudom.
Szabad vagyok-e, ha egyszer úgyis vége
És én állítom, mégis van szabadság
Hogyne lenne,
Hiszen én szabadságra vágyom, ha fogságba esem
És szabadságra vágyom, ha szabadlábra helyeznek
És azt mondják, menjek ide be,
Mert itt jó lesz minden s én bemegyek.
Szabad vagyok a rendezett világban
S ha a világban egymagam kóborolnék,
Szállnék.
Nem alkottam volna szóvá oly finom leheletet,
Mint amilyen a szabadság.
Nem beszéltem volna,
Nem írtam volna pökhendi verseket,
Megőrültem volna.
Szabad lettem volna?


Én először hátulról láttalak meg
Néztelek, mert szaporán vetted lépteidet.
És én szerettem kimondani a nevedet
Lám, megneveztelek.
Az én kedvenc szavam a te neved
Talán te lehetsz majd egyszer az,
Mely munkába jár s él, mint mindenki más
S a neve Szabadság.
Mert boldog a szabadság, ha nincs
S hőstettekre vár itt mindenki.
Mi állunk itt
Fekete ruhában, mely a földig ér
Én várom a porfelhőt, mely majd behint
Ők haza akarnak menni,
De én nem értem
Ő sem érti.
Vége van
S vége lesz megint.
Csak attól félek,
Hogy nagyon fog fájni.