Két falevél találkozott
a befagyott patakot fedő jég
alatti kíméletlen sodrásban.
Összetapadtak a kavicságyban
s a vastagodó jég súlya
egymásba préselte
egy régi tavaszon hozott
változhatatlan erezetüket.
A jégkristályok lassan és erősen
fűzték egybe a két levél szövetét,
s a fagyban fogant szenvedély
új világot vajúdott.
Gyönyörű, egyedi mintázatot
érlelt meg a tél az opálos páncél alatt,
de ezt nem láthatta senki.
Fenn ködben fürödtek a fák,
ágaik közt rövid bukfenceket vetett a nap,
havat hajtott a szél,
és éjjel északi fény fodrozta a csillagokat.
De odalenn a jégfoglyok
kozmoszában mindez nem létezett.
(…)
Mondd, ha jön az új tavasz,
egy halom rothadó levél
torlaszából ki tudja majd,
hogy mi voltunk-e azok?
Voltunk-e egyáltalán?