Pitypang fehér gömbje elszendereg.
Felhők felé siet a sok sugár.
Fénykapuban megáll az alkonyat,
s tűnő tavasszal szembenéz a nyár.

A határban egymás mellett hever
barna és zöld: két elfáradt rokon.
Friss zöldnek erőt barna föld ad át:
magérlelőt kalászos csúcsokon.

A költővel kóbor kíváncsiság,
kivert kutya fut, mely hajléktalan.
Félig sötét árnyakat egyesít,
s tücsökhúrnak könnycseppes hangja van.

A hold titkait levetette már,
mint gyík a bőrét? Nem, mivel a mély
rétegében hallgató tűz-idő,
volt ragyogás megkövült álma él.

Lélek, ha van, elrejti az Anyag?
S miért? Nem más: az Anyag gyermeke?
Vagy csupán foglya, láthatatlanul?
Választ bár kérne nyugtalan mese, -

de nem kap, csak a csillagóceán
önt végtelent, és szomorú marad.
A vakhit és kutató kétkedés
gazdája ugyanazon pillanat?

Csillagözön-szépség, dal-végtelen,
Idő, egyszerre tört Rész és Egész..
Állj meg, Világ, menekülő Titok,
s mint tavasznak nyár, a szemembe nézz!

Vagy Vers kérdő szemébe legalább,
mert, Anyag, Ő is a Te gyermeked..
A költőé a sóhajtás csupán:
- A körforgások oly kegyetlenek!



(2016)