A tavasz jötte mindig meglepett.
Kapuja nyílt, beáramlott a fény.
A kertben fellélegzett egy szobor,
s galamb búgott kinyújtott kézfején.

A tavasz jötte meglepett, de tán
táj és lélek fél, hogy a tél örök.
Fölém hajolt meggörnyedt ág-világ, -
de mégis vártak idő-térközök

valami szebbet. Szálltak halk neszek,
kis hang pihék a mozgó lég alatt,
s csöpp bogárként éledt fekete folt:
fényesedni készülő pillanat.

Tavasz? Ma már kinek is mondanám
mit rügy ígért, akkor, de fáj, nagyon,
egy volt idő, szíveket békítő, -
el nem hitten is elhitt tavaszom.

Az a volt tavasz nem fáj senkinek?
Szebbet, jobbat ma már senki se vár?
A látszat küld színlelő színeket.
Tavasz mögött maradt a téli táj.

A kerti szobron álarcos szemek,
s kézfején piros alkonysugarak.
Csillagok égő tűje szívbe szúr, -
élet, tavasz elvérző pillanat.

(2016)