Utak (Hosszú Aurélnak)
Kérdezni is merek még, - s válaszolni.
Nagy börtönöm darabka végtelen.
Az Anyag iránt sincs bennem csodálat,
de, kelletlenül, létét elismerem.
Nem úgy, miként a szemforgató népség
ismeri el teremtett Istenét
önérdekből, szokásból, gyávaságból,
és magába rejt szomorú mesét,
miközben tudja (vagy a mélyben sejti):
minden anyagból, tüzes csillagok,
s a kihűltek, - az Anyagé a forgás,
mely, mikor áll, még akkor is forog.
Mily együgyűvé lesz tudós professzor
(s így tudatlannál is tudatlanabb),
ha kérdezni már nem mer, s válaszolni,
s ezzel tudást, fényt elárul, elad!
Emberiség? Szinte-szinte azokból
összetett, kiket megszokás vezet,
és gyávaság, és önérdek, és vakhit, -
nem kellenek a bátor Voltaire-ek..
Költő sem kell, aki nem térdre hulló:
sérti kalmárok Isten-üzletét, -
hány emberből csinált (és csinál!) birkát,
rábégetőt, ostoba szentbeszéd,
mely dehogy szent! Múltban hány pápa markolt,
s Júdás-világról sunyin hallgatott, -
s tömegek hozsannáztak börtönükben, -
kettős láncra vert, butított rabok!
Utakra nézek. Volt tavasz megérint
(akár Téged, s nyárnál jobban talán).
Orgonabokor dalt a légbe lendít,
lila dalt, égig zengő zongorán.
Gesztenyéken gyertyavirágok gyúlnak,
árad fehér vagy rózsaszín meleg,
hullámokat vet fű-tavacska zöldje,
és fel-felcsillant ezüst cseppeket..
Fecskék ívében ott a vágy: szabadság,
s tulipán nyit piros sziromszívet..
A táj szeretne szebbet, jobbat látni,
mindazt, mi volt már hozzá közelebb.
Igen.. Volt tavasz szépsége megérint, -
de Tavasz volt? Vagy lét festette kép,
mely úgy van, hogy nincs? Majd egy szívet váltó
Anyag elhozza saját Istenét,
mely nem ismert, de nem is ismeretlen,
hozza, teremti Anyag-értelem:
rossz istenképek kigyúlt tűzbe hullnak,
s kitisztul vér, küzdés, történelem.
Mint volt a Volt (amely, sajnos, jelen még),
s amelyet ma a világ még tagad?
Hamis világ, álmodik hamis álmot,
Mammon nagy arany bálványa alatt.
A Kereszt feltűnt, árnyék rásötétlett,
pénz hullt, markoltak Búcsúcédulát,
s ez Búcsúja tőletek szívnek, észnek,
keresztes hadak és kalmár imák!
Talán mentség az, hogy nem jobb a Félhold?
A Gondolkodó bátorság halott?
Nézz múltadba, haldokló Európa!
Hányszor árultad el a Csillagod?
Oly szomorú megérteni az embert, -
mert érthetetlent kell megérteni,
anyag-mozgású, útvesztőjű lelket,
mely olykor Szépség vágyával teli!
S mitől tud mégis ilyen mocskos lenni,
ilyen ostoba és embertelen,
ily képmutató módon térdre hulló,
szégyenfolt rosszul képzelt Istenen?
Alkony ellángol, vérét viszi, messze.
Pásztor terelget csillagfalvakat.
Anyag-pásztor. Picike hangya csápok
tapintanak, keresnek igazat.
Utam volt-e? Volt, kinyílt, - és bezárult,
de utak jönnek, tovább vezetők,
új út épül fel jajszón, romboláson,
látod, ha értesz Anyagot, Időt.
Sokféle út van, Út mégis csak egy van:
gondolkodó, humánus Értelem,
Anyag-Jövőé, s bár meghalsz Kereszten, -
a Szépség felé tart a küzdelem.
Mármint iránya. Hol van még a Szépség!
Európa (s minden földrész) sötét, -
de egy-egy fecskeív a fényig ér el,
s egy-egy szóban ígérő Messzeség!
(2016)
Nagy börtönöm darabka végtelen.
Az Anyag iránt sincs bennem csodálat,
de, kelletlenül, létét elismerem.
Nem úgy, miként a szemforgató népség
ismeri el teremtett Istenét
önérdekből, szokásból, gyávaságból,
és magába rejt szomorú mesét,
miközben tudja (vagy a mélyben sejti):
minden anyagból, tüzes csillagok,
s a kihűltek, - az Anyagé a forgás,
mely, mikor áll, még akkor is forog.
Mily együgyűvé lesz tudós professzor
(s így tudatlannál is tudatlanabb),
ha kérdezni már nem mer, s válaszolni,
s ezzel tudást, fényt elárul, elad!
Emberiség? Szinte-szinte azokból
összetett, kiket megszokás vezet,
és gyávaság, és önérdek, és vakhit, -
nem kellenek a bátor Voltaire-ek..
Költő sem kell, aki nem térdre hulló:
sérti kalmárok Isten-üzletét, -
hány emberből csinált (és csinál!) birkát,
rábégetőt, ostoba szentbeszéd,
mely dehogy szent! Múltban hány pápa markolt,
s Júdás-világról sunyin hallgatott, -
s tömegek hozsannáztak börtönükben, -
kettős láncra vert, butított rabok!
Utakra nézek. Volt tavasz megérint
(akár Téged, s nyárnál jobban talán).
Orgonabokor dalt a légbe lendít,
lila dalt, égig zengő zongorán.
Gesztenyéken gyertyavirágok gyúlnak,
árad fehér vagy rózsaszín meleg,
hullámokat vet fű-tavacska zöldje,
és fel-felcsillant ezüst cseppeket..
Fecskék ívében ott a vágy: szabadság,
s tulipán nyit piros sziromszívet..
A táj szeretne szebbet, jobbat látni,
mindazt, mi volt már hozzá közelebb.
Igen.. Volt tavasz szépsége megérint, -
de Tavasz volt? Vagy lét festette kép,
mely úgy van, hogy nincs? Majd egy szívet váltó
Anyag elhozza saját Istenét,
mely nem ismert, de nem is ismeretlen,
hozza, teremti Anyag-értelem:
rossz istenképek kigyúlt tűzbe hullnak,
s kitisztul vér, küzdés, történelem.
Mint volt a Volt (amely, sajnos, jelen még),
s amelyet ma a világ még tagad?
Hamis világ, álmodik hamis álmot,
Mammon nagy arany bálványa alatt.
A Kereszt feltűnt, árnyék rásötétlett,
pénz hullt, markoltak Búcsúcédulát,
s ez Búcsúja tőletek szívnek, észnek,
keresztes hadak és kalmár imák!
Talán mentség az, hogy nem jobb a Félhold?
A Gondolkodó bátorság halott?
Nézz múltadba, haldokló Európa!
Hányszor árultad el a Csillagod?
Oly szomorú megérteni az embert, -
mert érthetetlent kell megérteni,
anyag-mozgású, útvesztőjű lelket,
mely olykor Szépség vágyával teli!
S mitől tud mégis ilyen mocskos lenni,
ilyen ostoba és embertelen,
ily képmutató módon térdre hulló,
szégyenfolt rosszul képzelt Istenen?
Alkony ellángol, vérét viszi, messze.
Pásztor terelget csillagfalvakat.
Anyag-pásztor. Picike hangya csápok
tapintanak, keresnek igazat.
Utam volt-e? Volt, kinyílt, - és bezárult,
de utak jönnek, tovább vezetők,
új út épül fel jajszón, romboláson,
látod, ha értesz Anyagot, Időt.
Sokféle út van, Út mégis csak egy van:
gondolkodó, humánus Értelem,
Anyag-Jövőé, s bár meghalsz Kereszten, -
a Szépség felé tart a küzdelem.
Mármint iránya. Hol van még a Szépség!
Európa (s minden földrész) sötét, -
de egy-egy fecskeív a fényig ér el,
s egy-egy szóban ígérő Messzeség!
(2016)