Patakparti tavaszról írjak verset?
Vagy inkább másról? Fehér nyárfapihék
hulltak, bennük kis magjuk reményt keltett?
Megállt könnycseppben bánat majd elég?

A víz sietett. Én már nem siettem.
Utam elfogyott, s célom sincsen: hova?
Anyag mozog, magát tovább teremtőn, -
s ez a Mozgás a Lélek otthona?

Tetszik, nem tetszik: Anyagé a lélek,
s a lélektelen más mozgású anyag.
Költő, persze, Lélek-Eszmét szeretne,
mely az Anyagnak jobb parancsot ad.

Mi nincs (s nem is lehet?), olyat szeretne,
a bálványok, s gőgös istenek helyett,
kiket kitalálnak (szinte naponta)
a rossz forgású anyag-emberek.

Igen, ha nincs is, Ő ilyet szeretne,
mi vereségként is méltóbb győzelem
Valamihez, egy fel nem foghatóhoz,
mint amikor győz az embertelen.

Galambbúgás. A fény a hangtól felforrt,
és megmutatta kis holdját a remény,
a pitypang: gömbjét nyújtotta a kéknek
fűszálas vakond-dombnak közepén.

Ösztön-robotként a dolmányos varjak
le-lehajoltak: bennük mozgó világ
- egyszerre érthető és érthetetlen -
táplálta, s vitte tovább önmagát,

s víz sietett, csöpp hal villantott pikkelyt
át csillogásokon, s árnyékokon.
Nyár felé nőtt, szállt, igyekezett minden:
szépen fésült rét, s szakállas vadon.

Minden sietett. Én már nem siettem, -
az elvesztett út, és új cél ottmaradt
másoknak, s messzi, táj mögötti tájnak,
hogy találjon szépséget, s igazat.

(2016)