Egy kertben jártam egykor, s megcsodáltam:
madárhang csillog a virágokon,
de nadrágját nem kívánta a macska, -
s ilyenkor nincs barátságos karom!

A tulipánok díszsorfalat álltak, -
rózsaszín, piros, sárga katonák,
s ezüst gömböcskék fény nyílzáport lőttek,
s fehér felhőket vitt fenn kék világ.

Bokorról fészek kukucskált, kikémlelt, -
belenézni nem segített a szék
(bútorok gyakran lesznek árulónkká):
száj mondott fenét, s jajdult a fenék.

A gerle búgott, miként égi forrás
hirtelen feltört, ujjongó vize,
s a messzeségből másik visszabúgott,
és kinyílt rózsák szívből jött színe.

A kert nincs már, de álmos aranyóra
készít, közönnyel, altató időt,
s varázslat-álmot, égő édenálmot, -
Szépségben hívőt, másban kétkedőt.

A kert nincs már, utam sincs, úttalanban
járok, s csak egy Csillag felel nekem
alkony vörösben múltról és jelenről, -
és igazat mond, mikor kérdezem.

A Kert nincs már, s az a küzdő Szabadság
szintén sehol: fények s árnyak hona.
Gazzal benőtt a táj, s a végtelenből
Idő jött: szívhez, észhez mostoha.

(2016)