Fent a szürke győz a fehér szín felett, -
készül az eső. Kék selyem katángok
megérezték? Hát, úgy tűnik, hogy igen,
mert összébb zártak sziromkelyhű álmot,

de a versben még fényt kér egy lepke-szó,
s pirosat lobbant fel a pillanatban,
s hegycsúcs sziget lesz, alatta ott a mély:
fenyő sötéttel telt a völgyi katlan.

Egy-egy tető: megbújnak lent a házak,
akár a nép most, közönyös emberek,
s rókaszemű, ravasz kufárok. Együtt
adtak el jóra intő isteneket.

Egy Sziget volna jó: úszó szigetként,
mely jövőbe tart a hegycsúcsok felett,
s utazni rajta, oda, hol az Eszme,
ítélő Csillag teremt, - embereket.

Az ég dörög (nem az Ég!), - majd az ágyúk
közelebb hoznak egy gyönyörű mesét?
Hányan hittek, s csalódtak a jövőben, -
de benne mégis Szépség és Messzeség!

Zápor jön, rohan. Nap süt, újra. Felhőt
ragyogtat fent. Lent vízcseppes világ,
s csillagot sokszoroz mindegyik csillag:
a lélek vágyát, szépség varázslatát.

Lét-utamon jövőig el nem érek,
s kifárasztott a lélektelen jelen,
de Eső előtt (az Ég is dörög majd!)
még írom azt, mit üzen életem.

(2016)