A fű szára sárga volt, ám kalásza
fehér aranyat villantott a tájra,
s át-átvillantott nyáron túli ősznek,
egy másik fénynek, közös ismerősnek.

A rét felett szitakötők vadásztak,
s a táj tükröt álmodott önmagának,
álomtükröt, melybe szépsége nézhet,
s melyben ujjongó, gyönyörű igézet.

Fehér arany villant, s nagy, kék szemeknek
csodája is nyílt: csend égboltja zengett,
s lángolt közben a felhők tűzvilága,
Nyár volt még, igen, emlékszem e tájra.

S most fáj a Nincs, a hiány, mit szívemben
alkonypiros vért csillogtató isten
emléke ad. Erdősötétre nézek.
Sötét idő, fényt elvesztett a Lélek!

Nem Nyár e nyár, de hiszem, amit hittem:
ha a Nincsből Van lesz, ítélő Isten, -
menekül majd festett istenek nyája,
s szemekbe néz a Csillagok Királya.

Hegyek hallgatnak, és fényfosztott rétek.
Verset írok, pedig már nem is élek.
Vers-katonám, menj, hídon, elmúláson,
s egy Hajnalból nézz vissza, piros Álom!

(2016)