Szívem faluját...
A som már felpiroslott,
de vörössé nem érett.
A hegyoldalról néztem
kis falut, messzeséget.
A szívem talán mindig
képzelt faluját várta, -
ó, sok városban élő
mosolygós naivsága!
Igen, tudom, naivság
hívogat, csodaszépen,
ha erdő, rét, hegy, síkság
a táj nagy tenyerében,
mikor tavasz virágzik,
s ha nyárban édenalma,
édes kerekség csábít
angyalmuzsikás dalra,
vagy őszben még szelídség,
s csupán költői bánat
játszik búsongó zsongást
lombhullató világnak...
A szívem falujáról,
lehet, hogy majd mesélek,
ha visszatér e tájra
messzire űzött lélek?
Persze, visszatér egyszer,
de nem hiszem, hogy akkor
élek még (nem is kérdem
este a csillagoktól),
de jó nézni a felhőt,
megy, csillogtat fehéret, -
s milyen nyugodtan várják
kék szépség-messzeségek!
Tölgyfák között, a nyárban,
jó hallgatni a csendet,
még ha tudjuk is: békét
nincs szent, ki megteremthet,
azt csak a nép teremthet,
s teremt, egyszer, nem kétlem,
ha Nép lesz, - most eltévedt
a vétkek erdejében.
Igen, ha volna Isten,
imádkoznék is érte
(magamért nem, mert bennem
őseim büszkesége).
Én ezt a népet szánom,
s meg is vetem, - kimondom:
saját magából űzött
gúnyt, mikor Csillagomból,
saját magára támadt,
s rá is, aki Kereszten
(ha igaz) oly naivul
halt meg, rászegezetten.
A jobbat akarókban
mindig volt, van naivság.
Bíznak abban, hogy Szépség
felénk fordítja arcát,
megmutatja a lelkét,
s tettekig ható álmot
hoz, azt, ami volt, s nincsen:
hazát és szabadságot.
(2016)
de vörössé nem érett.
A hegyoldalról néztem
kis falut, messzeséget.
A szívem talán mindig
képzelt faluját várta, -
ó, sok városban élő
mosolygós naivsága!
Igen, tudom, naivság
hívogat, csodaszépen,
ha erdő, rét, hegy, síkság
a táj nagy tenyerében,
mikor tavasz virágzik,
s ha nyárban édenalma,
édes kerekség csábít
angyalmuzsikás dalra,
vagy őszben még szelídség,
s csupán költői bánat
játszik búsongó zsongást
lombhullató világnak...
A szívem falujáról,
lehet, hogy majd mesélek,
ha visszatér e tájra
messzire űzött lélek?
Persze, visszatér egyszer,
de nem hiszem, hogy akkor
élek még (nem is kérdem
este a csillagoktól),
de jó nézni a felhőt,
megy, csillogtat fehéret, -
s milyen nyugodtan várják
kék szépség-messzeségek!
Tölgyfák között, a nyárban,
jó hallgatni a csendet,
még ha tudjuk is: békét
nincs szent, ki megteremthet,
azt csak a nép teremthet,
s teremt, egyszer, nem kétlem,
ha Nép lesz, - most eltévedt
a vétkek erdejében.
Igen, ha volna Isten,
imádkoznék is érte
(magamért nem, mert bennem
őseim büszkesége).
Én ezt a népet szánom,
s meg is vetem, - kimondom:
saját magából űzött
gúnyt, mikor Csillagomból,
saját magára támadt,
s rá is, aki Kereszten
(ha igaz) oly naivul
halt meg, rászegezetten.
A jobbat akarókban
mindig volt, van naivság.
Bíznak abban, hogy Szépség
felénk fordítja arcát,
megmutatja a lelkét,
s tettekig ható álmot
hoz, azt, ami volt, s nincsen:
hazát és szabadságot.
(2016)