Mikor a nyár közeledik az őszhöz:
az ismerősben ott az idegen,
s hogy minden ismerősben idegen van,
észre sem vetted, - s rájössz hirtelen.

A fény kialszik, felhők összefutnak,
majd ismét régi arccal néz a nap
feléd, s a nyárban minden újraéled,
a megszokott hoz mozdulatokat.

A lombok zöldek, de színt váltott termés
magát már az ősznek ajánlja fel.
Egy ág bólint. Halk ének kék üvegben
barátkozik csend énekeivel.

Mikor a nyár közeledik az őszhöz,
akkor elképzelt, vagy valódi fáj,
vagy mindkettő, s egy-sorsú lesz a tájon
könnycseppes szolga, s menekülő király.

Két tükör fáj, egyik másikra fénylik,
kettőződik a láng és pillanat,
és fáj az idegen az ismerősben,
s fáj felismert életed: önmagad.

A vers is ilyen nyár és ősz határán.
Megváltoznak az ismerős szemek,
s idegen néz a fordított tükörből:
amin te bánkódsz, azon ő nevet.

A felismerés mit ér földi nyárban:
négy évszakban ugyanaz a halott?
Ember, vers ma meghal embertelenben,
s eltemetik évszakok, holnapok.

(2016)