1956. november 1.
(Részlet. Utolsó 8 sor nélkül!)

1 A tornácról nézem a távolt.
Hol eddig az úr a halál volt:
a dombokon fölkel az élet.
Ősz van, de langyos szél símogat
fákat és venyigéket.
Ez az az áldott nap,
mit annyiszor megígértek
költők és dalnokok.
Miről a nagy vizek susogtak,
most íme itt ragyog.
Nemcsak ma, de holnap
s holnapután…
Nevet ad új századoknak
a történelem derekán.
delelőjén a lanyha koroknak,
midőn a jósok csak dadogtak,
de hegyeket szült a mélyben
forrongó titokzatosság
és völgyeket vájt a szélben
fuvalkodó tiszta okosság.

2 Megjött a halmok messiása,
kit régtől óhajtott már a táj
s kiül a csúcsok hajlatára
a fényben szikrázó szabály.
Beteljesül a küldetés, a lényeg:
az ormok újra magasak
s a völgyek újra mélyek;
az erdőben a dal szabad,
a tölgyek szép erősek
s amíg a medvék alszanak,
ugrándoznak az őzek.
Varázslatnál is több van itt:
alámerül a nem-lét,
a föld megrázza üstökét
s ledobja átkos terhét.
Iszonyú álmukból fölriadván
kinyújtják vérző karjukat
a harckocsiktól sebzett
s dértől halvány
országutak.

3. Szebb ez a föld ma mindeneknél,
szépsége egyre érik,
szabadságittas kedve itt kerengél
s föllélegzik az égig.
Ha megkaphatta volna régen,
amire lénye vágyott,
most túlszárnyalhatná merészen
a kérkedő világot.
Tömlöc helyett ha fényt,
Ostor helyett ha jó szót kapott volna,
Most valamennyi nép
őnéki udvarolna.
most minden látomás
életre kelne benne:
a szétriasztott föld s az ég csodás
szerelme.
Lázak, amiket vérrel oltott
a balga hatalom,
új szellők vágya s bíbor foltok
a szédítő falakon.

4. A tornácról nézem a távolt,
a párás hegyeket,
a tó fölé zizzenő fátyolt,
az alkonyi eget.
Már nem lapul a táj,
hanem emelkedik,
fölnéz, hová a varjú száll,
az úszó fellegig.
Csak mindig így maradna,
ilyen boldog s szabad,
csak tudná messzeűzni
a rabló árnyakat.

Megjegyzés: Megjelent a Nyugtalan szárnyakon (1959)
kötetében. A vers Szend községben – utolsó hazai
szolgálati helyén – született, amit a környezeti
leírás és dátumjegyzés bizonyít.