Az időkön által lelkileg utaztam.
Tengerpartra értem. Ragyogó tavasz van,
A mosolygó égbolt fényes azúr-tiszta,
Derűjét a tenger mosolyogja vissza.
Kiszökellő szirtet csókdosva, locsognak
Ringó fodrocskái pihenő haboknak.
Nyájas zöld ligetben remek márványszobrok,
Oszlopsoron nyugvó háromszögű ormok.
Itt s amott a lomb közt illatfüstök szállnak
Parazsából egy-egy kecses kis oltárnak.
Élőszobor-testű deli ifjak s szüzek
Dallva, körüllejtik az áldozó tüzet.
Vidám aggok nézik; friss virágfüzérek
Fonják fejükön be az ezüstfehéret.
Minden csak örömre, ujjongásra csábít,
Az életnek telje, szépsége hat rám itt. –
Kérdem: hány az Isten?...
S szüzek, ifjak, vének
Elbűvölő nyelven, vígan felelének:
Hány? Magunk sem tudjuk, Isten csuda sok van,

Égben, hegyen-völgyön, föld alatt, habokban,
Kisebbek, nagyobbak, felek és egészek, -
Teli van Istennel az egész természet!

•••

Képzeletem szárnya itt új lendülettel,
A gyönyörű tájék mély múltba veszett el.
Befödte gomolygó föllegek borúja.
Villámos vad vészek égiháborúja.
Ezek közt utaztam, s haloványra váltan
Egy nagy székesegyház árnyába leszálltam.

Hallám komoly hangját mély harangzenének:
„Én vagyok az Úr, az Igazság, az Élet!...”
S egyenként, rajokban s zárt sorokban jöttek
Munkától, nyomortól, s kortól megtöröttek.
S még kinek nem is volt testén semmi csorba,
Szomorú szemében lelke búját hordta.
Feszületek s színes szentelt zászlók alatt
Ömlött az egyházba végtelen áradat.
Benn orgona-zúgás, s mint sugár az éjbe,
Tűz nagy ablakon be vonalas fénykéve.
A falakon képek csupa gyötrelemrül
S láttukon a szívben mégis remény zsendül,
Mert vigasztalásul vannak ezek festve:
Mi a földi élet, mi az ember teste!

Hadd tiporjon rajtad kevély, önző, irigy,
S szeress, tűrj, légy mártír, higgy, remélj a sírig!
Hívság a szépsége múló földi létnek,
Túl a síron élsz majd éltet, örök szépet.
Sorsodra ne lázadj, ha búsnál is búsabb,
Gondolj példájára a Lázár koldusnak!...
Így szóltak a képek, s engem meghatottak,

S hallván zsolozsmáit rejtelmes papoknak,
Kik arany oltárnál álltak tömjénfüstben,
Kérdém: hány az Isten?
Zengték: egy az Isten!

•••

Hamuszürke ködben szálltam még továbbat,
Közömbös vak úton lelkem holtra bágyadt.
Fű, fa, még mennybolt sincs, ahová elértem,
Csak falak, szabállyal kimérve a térben.
Kietlen sivár hely, sivárnál sivárabb,
Füstokádó kürtők s gyárak, gyárak, gyárak…
Kedvem vész örökre, hogy egybe belépek:
Géppé lett emberek s emberpótló gépek
Szünetlen létharcban egyre zakatolnak, –
Inkább élnék mélyén dantei pokolnak.
Sem virág, sem ének, sem remény, sem álom,
Semmi szép sem innen, sem túl a halálon…
A kőszénpor mindent gyászfátyollal föd bé…
Kérdem: hány az Isten?
Nyögik: egy sincs többé!

Megjegyzés:
A vers a Szendi freskók-Szendi versek (Prokop Péter festőművész-Tűz Tamás költő)
c. kötetben, (ISBN 978-963-08-2043-1) 2011-ben jelent meg ősbemutatós
nyomtatásos közlésként először.