Éjjeli magányomban

Óceán habjai közt áramlik
fel és le, csalogatva a
partokon hevert kavicsok
szépre simított formáit.
Görgetve, majd magába szippantva
a könnyed, színes természetességet..
Hol milliónyi bugyborékok születnek..
újra és újjá.
Elragad a sós víz, mint könnyeknek teli kádja.
S álmaimban arcod látom..
Beszélsz hozzám, lágy csókodat érzem,
és hosszúra nyúlt karjaidnak erejét.
Egy ideig fogva tartasz szorosan,
magadba zársz,s nem félek, hogy elsodor..
A legerősebb, legtisztább sodrás húz a mélybe..
Szeretsz?
Kérdeném kibomlott kezeidnek biztonságából,
s csak az egyre vadabb hullámok csattanása
hallatszik partoknak szegletén..
Mint egy szél felkapott falevél,a vihar besodort.
Leszakítva erős, vert ágról, hol addig megpihenhettem..
Nem jött válasz,csak a megtagadás.
S szavaidnak végén a pont.
Árnyékot vetve Óceánnak nyílt vizén,
szárny szegetten terült szét ereimnek színes,
szép kavalkádja..
Elmerülvén magányomban.
Megbocsájtva..domboknak másik oldalán,
hová a víz partra vetett..
Elmesélve történeted.