Írtam róla egyszer, elbűvölt léte,
a gyönyörű szín, szívdobbantó lila.
Bábel Tornya, de ezernyelvűségét
megérti, kinek átjut álmaiba.

Most újra látom. Zöld, s arany felett áll,
és itt-ott belőle egész kis liget.
Szálló lilája zeng kéknek, fehérnek,
s a felhő megáll, és visszainteget.

Augusztus susog: van, vagy nincsen Isten, -
ő imádkozik. Fűtenger félrenéz,
majd indul, isten vagy ördög szavára,
s a megsebzett hegy csonkán is mily egész!

Ezüst ott csücsül szélzászló kalászán, -
belőlük egész tenger van távolabb.
Eső és fény nevelte karcsúságuk,
melyből könnyen kél kecses-szép mozdulat.

Hajlékonyak. Az én menekülésem
a Szépség felé már csak széttört idő,
s széttört időben Szépség könnye csillog,
mert most a Szépség sem más: menekülő.

Ilyen e táj. Lehet, mindig ilyen volt?
Nem várta Szépség eszméjét: Istenét?
Felhő ellángol. Leng közöny-vasárnap,
és egyre inkább érthetetlen a nép.

Érthetetlen? Félő: nagyon is értjük
mit érnek őszben az elszáradt imák,
s mit érnek majd ágcsont roppantó fagyban
álarcos tettek, kihűlt litániák..

Madár lebbent, hirtelen, félő szárnyat,
s egy szürke kőre szinte ráég a gyík,
míg az égnek mozdulatlan kitárja
hő vágyó testét, kis napelemeit.

Bogáncs lilája lendül, lángra lobban,
s felhő ellángol, akár az életem.
Szépség nevelt, a Szépség, - és Szabadság,
s ha megtehetnék, most is fognák kezem.

Nem tehetik, mert ők is menekülnek.
Szépség, szabadság nélkül nincsen Haza,
csak szolgaság, bűnben fetrengő ország,
tolvaj törvények, s gyávák gyalázata.

Virág kelyhéről néz kíváncsi szöcske.
A szürke kőről már elsurrant a gyík,
s a bogáncstorony lassan szertehinti
csend-csengettyűit, csillagos álmait.

A Szépség nevelt, - Szépség és Szabadság.
A Csillagukról híd a piros sugár,
híd lélekhez, becsületes világhoz, -
s mennyi mindenhez, melynek hiánya fáj!

(2016)