Készülő őszidő (Juhászné Szunyogh Máriának)
Parolázik bánat, s poétabánat:
szellemviláguk végül egyet ad.
Egyik könnycseppet hozott volt nyarakból,
másik ringat síró dallamokat.
Nagy kék kapuja égbolt végtelennek
nyitott, s benne, véled, valaki áll:
félig ismerős, félig ismeretlen,
büszkén koldus, tűnődően király.
A pázsitfű barnán lengő kalásza
mesékbe illő, átintő szakáll,
s zöld fű felett a száraz, törtaranyként,
arról csillog: milyen volt ez a nyár.
Rossz nyár volt, de rossz nyarakból is néha
olykor megmenthet fényt egy üldözött,
fényt a jövőnek (vagy egy szebb halálnak?)
ellobogó selyemlángok között.
Lég áll, indul. A szeder már leérett.
Fülönfüggőit mutatja a som:
sötétvörös díszeit, melyek csendje
rejtett ösvényen ősz felé oson.
Alma Édenről álmodik. A körte
kőtestű még, de lágyítja a nap
a gyengébb, de tapasztaltabb sugárral.
Dünnyög fekete-sárga pillanat.
Dió a fán az őszidőre vár még.
Sok-sok fej is ma még kemény dió,
s lehet. hogy majd új fejtörést is elhoz
koppintó ősz, hipp-hopp! - betoppanó.
Verset írok készülő őszidőben.
Bánatok ülnek. Nyártól búcsúnap?
A fák pajzsán keresztülég az alkony,
s fent kéz terelget csillagfalvakat.
Verset írok, - vagy csak a vers ír engem?
Ő parancsol, mert fordított a lét?
Ha csillagfalvak szépséges sötétben,
a legszebb fény e gyönyörű sötét?
Egy bizonyos: a vershez tág világ kell,
bármily évszak ideje készülő,
szív, ész, ítélő szem, - a múltat értő,
bátor jelen, mit tisztelhet jövő.
Költőt, verset, igazat megköveznek, -
de szikrát vethet kő, az eldobott,
s tűzvész rohanhat, jajgató, kiáltó,
s kigyújthat körben minden évszakot.
Hányszor volt így már, készülő időben?
Gerinc görbül. Népek felejtenek.
Csillagot formál sebzett, vörös alkony,
Szépség-varázs, csillagfalvak felett.
(2016)
szellemviláguk végül egyet ad.
Egyik könnycseppet hozott volt nyarakból,
másik ringat síró dallamokat.
Nagy kék kapuja égbolt végtelennek
nyitott, s benne, véled, valaki áll:
félig ismerős, félig ismeretlen,
büszkén koldus, tűnődően király.
A pázsitfű barnán lengő kalásza
mesékbe illő, átintő szakáll,
s zöld fű felett a száraz, törtaranyként,
arról csillog: milyen volt ez a nyár.
Rossz nyár volt, de rossz nyarakból is néha
olykor megmenthet fényt egy üldözött,
fényt a jövőnek (vagy egy szebb halálnak?)
ellobogó selyemlángok között.
Lég áll, indul. A szeder már leérett.
Fülönfüggőit mutatja a som:
sötétvörös díszeit, melyek csendje
rejtett ösvényen ősz felé oson.
Alma Édenről álmodik. A körte
kőtestű még, de lágyítja a nap
a gyengébb, de tapasztaltabb sugárral.
Dünnyög fekete-sárga pillanat.
Dió a fán az őszidőre vár még.
Sok-sok fej is ma még kemény dió,
s lehet. hogy majd új fejtörést is elhoz
koppintó ősz, hipp-hopp! - betoppanó.
Verset írok készülő őszidőben.
Bánatok ülnek. Nyártól búcsúnap?
A fák pajzsán keresztülég az alkony,
s fent kéz terelget csillagfalvakat.
Verset írok, - vagy csak a vers ír engem?
Ő parancsol, mert fordított a lét?
Ha csillagfalvak szépséges sötétben,
a legszebb fény e gyönyörű sötét?
Egy bizonyos: a vershez tág világ kell,
bármily évszak ideje készülő,
szív, ész, ítélő szem, - a múltat értő,
bátor jelen, mit tisztelhet jövő.
Költőt, verset, igazat megköveznek, -
de szikrát vethet kő, az eldobott,
s tűzvész rohanhat, jajgató, kiáltó,
s kigyújthat körben minden évszakot.
Hányszor volt így már, készülő időben?
Gerinc görbül. Népek felejtenek.
Csillagot formál sebzett, vörös alkony,
Szépség-varázs, csillagfalvak felett.
(2016)