Levélnyélen két sorban levelecskék
újabb sorai, - kis levélfaluk:
közösség, s béke jelképe lehetne, -
az akác mögött ott egy távoli út.

Ma már benne utak találkozása,
és kezet fog Közel és Messzeség.
Amit elért szívós, edzett gyökérrel,
kitartással, - bárcsak megértenéd!

A Balkán felől jött, akár a gerle,
melynek nyakán egyszerű dísz a csík.
Futóhomokot megkötni segített,
és táncba vitte virágálmait,

fehér fürtjeit, kékre kacagókat.
Árnyakon át fénybe ugró időt
hozott a szívnek, s lengő virágillat
átölelt sok kis szárnyas érkezőt.

Egy volt tavasznak kaput nyit a kaptár.
Gyermekkorból arany méz elfogyott,
de tűnt színére akácligetekben
emlékeztetnek esti csillagok,

s hajnalban halvány kéz köszönt a lombok
között lassan átszűrődő pirost,
s ha elfordítod is fejed, szívedben
a szabadság szépségét áhítod.

Áhítom én is. Ahol nincs szabadság,
ott szépség sincs, csak vesztes önmagad,
s a nép magát a földig megalázza,
s elad, rabnak, jövőt, holnapokat.

Hó láng, ha gyúl, tavasz-akácligetben:
villan, fehéren, virág-végtelen.
Akác, tövises utak Ég-királya,
nézd a jelet múlton, életemen!

Legalább Te figyelj versre, tavaszra!
Felhőtükrön gerlehang felragyog, -
de körülöttünk lehangoló ország:
élőt csak játszó, beképzelt halott.

(2016)