Fényben cseresznye piros csendje csengett.
Ágak között zöldnek mesélt a kék,
majd felhőlángokig magasba dobta
füttyét a nyár: kigyúlt hangörömét.

Lehet: leginkább a tájat szerettem,
elrejtőző és kinyíló világ
útjait, s egy-egy szétmorzsolt levélnek
mámorító kakukkfű-illatát,

az ösvényt, hegyre vagy a völgybe tartót,
rétet, ha szélben virág száll, szalad,
patakvizet, mely csillagos hajókat
visz, bújtat át árnyék hidak alatt.

A lélek ott, s egyszerre mégis messze,
akkor is, mikor, látszatra, közel.
Nem születéssel rokon: elmúlással,
a búcsúzások emlékeivel.

Emlék lesz fényben elcsengő cseresznye,
s a léleknek piros bánatot ad,
de nagy táj kapuja nyílik, csukódik, -
a Szépség foglya érzi, hogy szabad!

Nem tagadom: a tájakat szerettem.
Világukban úgy voltam önmagam:
sebzett, gyógyított gyönyörű varázslat, -
oly más a szív, ha nem csillagtalan!

Jó volt, nagyon, mikor megállt a gálya,
s tűnődhettek az iskolapadok:
hová lettek a nyugtalan diákok?
Az épület közönnyel hallgatott.

Volt tájaim itt hiába keresném.
Élet és lélek más lett, idegen, -
de fellélegző szépségét, varázsát,
volt tájaimnak magammal viszem.

Sötétbe zárt múltat kinyit emlék.
Rám mosolyog édes cseresznyeszem.
Nemlétbe tartok. Piros szív-gyümölcsöm!
Mosolyogj csak piros hűségemen!

(2017)