A hulló hópelyhek, kristályai,
Hóvirágok hófehér szirmai,
Élet, halkan sötét éjszakái?

Emlékeimben feketék az élmények, de vannak jók és szépek.
Ahogy szerintem előre megyek, nem világítják utam fények…
Bánat bennem a közöny, utcai lámpák látnak, mint érző lények…

Bizony, sokszor van, hogy az élet-zord időkben a szele,
Elfojt lángot, és segít neki, a zord idők vad szele.
De ha még lenne a szeretet zsarátnokának melege,
Rakhatnánk a tűzre, bízva, hogy lesz annak még jó nagy füstje,

Ezek közvetítik, hogy az élet halad,
Ki nem követi életét, az lemarad,
És nincs visszaút, csak megnő örök falad.

Más arcát mutatja ez a konok világ, sötétben,
Mikor még a lélek is elvész, a nagy végtelenben.
Mikor világ, nem világos, emberi értelemben.

Ha viharos a szél és melletted az erdő lángol,
Tűzpattogás lesz a csend, lehet, tűzfolyam átkarol.
Bűnös múltadat, ha a tisztító tűznek átadod,
Akát megtisztulhatsz, hidd csak el... ezt hittel várhatod.

Az éjsötétben azt a kéklő eget, a sok felhő, bekebelezi,
Holdfényt, fekete ruhába öltözött vad varjúk nagy hada elfedi...

Vecsés, 2015. március 19. – Kustra Ferenc