Versben és európai stílusú haikuban…

Lógok a nyakamon, a magam néma kolonca vagyok,
Érdekes a marháknak is van… erre rácsodálkozok.

Észrevettem, hogy a csend eltűnt, talán már kihalt,
Futnék előle, de kolonc nem enged, ő csap zajt.
Egy tüllfüggönyön át látom, hogy ott a cselszövő élet,
Szenved ő is, de úgy tudom, hogy jövőt, ő még nem bérelt.

Szememmel látom is, hogy van az életnek bársonyos oldala,
Nekem ebből, annyi jutott, amennyit elmond a kolonc dala.
*
Csendem, vezérel,
Mint tamburmajor, úton.
És minden reggel.
*
Vezet a csendem a kijelölt utamon
Vágyam meg letámad, sárga hajnalokon…
Haragos mosolyok csak úgy bújócskáznak,
Sóvárgás, része a baldachinos ágynak.
Szomját oltaná a vad düh és gyűlölet,
Vonzalomtól lehet részeg a lehelet.
*
Lélekzajt hallok,
Csontvázam nagyon zörög.
Ez lenne a csend?
*
De! Hová lett a csendem?
Itt némi baj van, érzem.
Kolompom nyelvét, valaki rágógumival rég beragasztotta,
És nekem ilyen élet jutott, ahogy ezt a kolomp eldalolta.

Csend, Te fránya, hallgatag, te árnyalak,
Megjátszod magad, nem is vagy álmatag…
Nem szólsz, sorsomról nem tudok... ásatag.

A döbbenet esténként beszökik a szobámba,
Létnek arcát látom rajzolva szobám falára.
A bánat meg nem áll, de a csendben terjed,
Tépett szárnyú szeretet… a lényed tesped.
*
Magányom fészkel
Saját hátizsákomban.
Tapintható csend.
*
Hangfoszlányok a mély csenddel, egymásba elvegyülnek...
Izgalmas a légyott, egymásba… kioltva merülnek…

Vecsés, 2016. július 22. – Kustra Ferenc