Levetkezett gondolataimat,
csábítja gyötrelmes kérdőjel.

Felijedvén.
Nyugalmas, üres kozmoszában..

Riadt testemen megfeszülten,
ébredvén a sivár valóságban.

Félelemtől görcsös ujjaim
nyúlanak érted oda,
ahol az árnyad fehéren éled.

Majd merülök lassan mint fájdalmaim..
Fuldoklón, ahol a kétség felébred.

Koldusnak látomásaként
díszeleg alakodnak édes asztala.
Ahol a szád, szemed.. Erényed

Bocsátkozik nekem terítve,
egykoron, s valaha.

Hol nem morzsákból
volt díszes az étek.


Felsorakoztatva fényesen,
Ki Te vagy...

Üres kézzel s üres szemmel megint.
Magányom engemet elragad.

Értetlen bámulom hát
tetőnek fehérre festett falát,
hogy mi voltam neked egykoron,
S ki lehettem veled, odaát..


Hogy volt kegyes remény,
a mégsem múló daccal.

Van Igaz.
Szerelem..
Ördögi belső harccal.

S van megbocsájtás.
Mikor kérőn, kezem nyújtom feléd..

S megint új napra ébredve,
Te sehol s sosem vagy.
Csak az álmom..

Vagy, fránya gondolatom hevít.