Viharban a vízióm is viharos…

Viharos éjszakán, égzengésben, csöndes számadással,
Bűneinket üldöznénk, összefogva a lombhullással…

Súlyos, fekete felhők alatt fekete varjak közelednek,
Engem hagytak el… most, magányomba tömegesen megjelennek…

A halál, izzó peremén, életbe lehelhetsz még
Már eltűnt valóságod felé, ha félelmed elég
A hűvösödő időben. Krahácsolva szemerkél az ég
És vágyadat kívánod, kissé messzebbre, odébb tolni még?

Lóháton elvágtat a bolondos szél
Nem marad, már semmi újat nem mesél.
Amerre megy, könnytelenek, a száraz ráncok,
Útközben ugrat is, ha jön elé egy árok.

A szél uram, este már dalt pengetett, sor nyárfán,
Ő az útszéli művész, ki zenél, arra járván.

Lassan elmegy a nap, a sötétben már nem látni semmit,
De a szél itt van, uralkodik, körbeölel mindenkit.

Felnézve az égre tárul elém a mesés látvány,
Felhők oszlanak, ég kinéz, bámulom, mint kőbálvány.

Egyszerre csak, halotti csend lett,
Mára végzett, a vihar elment…

Ég kitisztult, csillagokkal kékre cserél,
Lábam alatt alszik egy lehullott levél.
Szél uram elvágtatott, ma már nem zenél.

Vecsés, 2014. október 8. – Kustra Ferenc