Jelképek között (Nikolits Árpádnak)
Jelképek között megyünk (s megy alattunk
az út). Olykor bevárjuk önmagunk.
Mi jelképek rejtett mélyéig látunk,
ha bezárt is ég-labirintusunk.
Európa megtelt - írtad (ez könyved címe,
az egyiké, éppen trilógiád
Nyugatot néző, tűnődő darabja,
de abban is menekülő világ).
Európa megtelt? Még nem, szerintem, -
de annyi biztos, hogy Zeusz rabol
észt, szívet, álmot, fogyó Európát,
s Harsona Úr haján lángol a kor.
Rossz kor ez megint, múltból, körülöttünk,
s a technikás csodákból is a kín
villámlik végül érző emberekre
"a menekülés szűk ösvényein".
A Pápa szól, olykor, Kereszt előtte, -
de Pásztor-e? Zsíros arany nevet,
s gúnyolódnak médiás nyájbohócok
messzebb látó főpásztoruk felett.
Szeretet? Az, - de jó volna, Barátom!
Ám csak akkor, ha igaziból az,
s nem bűnt szolgál oly keresztes sereggel,
mely imát színlel, s ördögre szavaz.
Menekültek? Őket ki tette azzá?
Rendetlen rend, amely a látszatot
teremti, tűri. Zsebelők körében
zenés a banda: ki mennyit kapott?
Mily tett teremt, és aláz menekültet?
S csoda, ha ébred, s sziszeg indulat,
s robbant a bosszú, magát sem kímélve, -
s vért visszavillant vakhit pillanat?
Európa megtelt? Annyiban: rosszal,
rossz múlttal, önzéssel, és értelem
fogyóban, ferdült jelképek mutatják,
s közelebb egy égő történelem.
Az értelem, s a népe elfogyóban.
Bamba bámulás egyre öregebb:
tétova botok, tanácstalan mankók
kopogtatják lent a kövezetet.
Az elesett, a hajléktalan jámbor
tán mit sem gondol, ha Keresztre néz.
S a fiatalság? Tetovált karokkal
közönyt ölel, ártó giccs közönyét.
Nem tagadom: e nép nem az én Népem, -
de Nép is lesz. Lehet, hogy messze még
az, mikor itt lesz, s Szépség-forradalma
mutatja új, gyönyörű szigetét.
Lehet: lét-hullám azt is elsodorja
(bár megbűnhődnek majd a Zeuszok), -
de végül Sziget jön, egy piros Éden,
s a szíveknek új, piros jelt ragyog.
(2017)
az út). Olykor bevárjuk önmagunk.
Mi jelképek rejtett mélyéig látunk,
ha bezárt is ég-labirintusunk.
Európa megtelt - írtad (ez könyved címe,
az egyiké, éppen trilógiád
Nyugatot néző, tűnődő darabja,
de abban is menekülő világ).
Európa megtelt? Még nem, szerintem, -
de annyi biztos, hogy Zeusz rabol
észt, szívet, álmot, fogyó Európát,
s Harsona Úr haján lángol a kor.
Rossz kor ez megint, múltból, körülöttünk,
s a technikás csodákból is a kín
villámlik végül érző emberekre
"a menekülés szűk ösvényein".
A Pápa szól, olykor, Kereszt előtte, -
de Pásztor-e? Zsíros arany nevet,
s gúnyolódnak médiás nyájbohócok
messzebb látó főpásztoruk felett.
Szeretet? Az, - de jó volna, Barátom!
Ám csak akkor, ha igaziból az,
s nem bűnt szolgál oly keresztes sereggel,
mely imát színlel, s ördögre szavaz.
Menekültek? Őket ki tette azzá?
Rendetlen rend, amely a látszatot
teremti, tűri. Zsebelők körében
zenés a banda: ki mennyit kapott?
Mily tett teremt, és aláz menekültet?
S csoda, ha ébred, s sziszeg indulat,
s robbant a bosszú, magát sem kímélve, -
s vért visszavillant vakhit pillanat?
Európa megtelt? Annyiban: rosszal,
rossz múlttal, önzéssel, és értelem
fogyóban, ferdült jelképek mutatják,
s közelebb egy égő történelem.
Az értelem, s a népe elfogyóban.
Bamba bámulás egyre öregebb:
tétova botok, tanácstalan mankók
kopogtatják lent a kövezetet.
Az elesett, a hajléktalan jámbor
tán mit sem gondol, ha Keresztre néz.
S a fiatalság? Tetovált karokkal
közönyt ölel, ártó giccs közönyét.
Nem tagadom: e nép nem az én Népem, -
de Nép is lesz. Lehet, hogy messze még
az, mikor itt lesz, s Szépség-forradalma
mutatja új, gyönyörű szigetét.
Lehet: lét-hullám azt is elsodorja
(bár megbűnhődnek majd a Zeuszok), -
de végül Sziget jön, egy piros Éden,
s a szíveknek új, piros jelt ragyog.
(2017)