Bokorvilág. Fekete fürtű bodza
izzó sötétjét a szemekbe dobja.
Fent a felhőhad fénygőggel halad,

akár megannyi hit-kalmár kisember,
ki tudja jól: a haszon merre ment el,
s égboltot vált, ha itt a pillanat.

Hit-kalmárok. Nem tartozom közéjük,
s nem dicsérem illemből törpeségük,
nem volt enyém sohasem illemük,

mohóságuk, egymást kifosztó álmuk,
templomokban Isten-arculcsapásuk, -
színlelt imájuk ott van mindenütt.

Előttem még a nyári rét lebeg, de
felette is cikcakkban barna lepke,
s a szárnya már bronztükrös ősznek int,

mely valahol a kékben, készülőben,
szelíden, ám egy könnyes tűz-időben
kigyúl, s egy kontinens jajdul, megint.

Szeptember. Vágyak vélt erős alapja,
iskolapad, majd tanító katedra,
könyvek, tudás, - ma már nem kellenek,

az ország bőrén giccs, tetovált képek,
s a markolókban nincsen szégyenérzet,
hamis vásár, - s a bőr is odamegy.

A nyári rét, az él még, de szívekben
nincs ott a Vers, hogy a Szépségben higgyen
szív, ész, s tegye, amit még megtehet

a Lélekért, mely rejtély bár, hiánya,
ha most nincs is olyan, akinek fájna, -
Végtelenben tán egyetlen sziget.

A Vers tudja: Lélek nélkül az ember
csak testi gép, kódolt pénzszerelemmel,

s ha volnának, - nevetnék istenek.

(2017)