Az ezüst nyár nyáron, s önmagán túltett:
levelein fellobbant fényfolyam
indult el, - és egy költő arra gondolt:
e világban még mindig dolga van.

Ha ugyan dolog Szépséget csodálni,
menteni a múlandó perceket,
míg meleg légben el-elszáll varázslat,
s csend zárul össze madárhang felett..

Varázslatával vétkezik a költő,
ha elfedi azt, ami ott ragyog
égkupolákon, cirkuszi paláston:
a Nincset, mely múltad, mád, holnapod.

Madárhang felett a csend összezárult:
kék kupola, cirkuszos égvilág..
..de új madárhang kigyúlt, csengett, lángolt, -
picike szív égette önmagát.

A költő hitte: ő is szól a nyárból,
ezüst hullámból? Szólt? Vagy hallgatott?
S értette-e beszédes hallgatását
ez a jelen, e sok szótlan halott?

Egy bizonyos: szerelmes volt a Szépség
Földjébe, s egy Idő, gyönyörű szép,
kifosztotta, s nyárfaláng, ezüst ének
semmivé zengte vágyát, mindenét..

Az Isten ott volt? Vagy másutt felejtett?
A fény folyókat másutt lépte át?
S eltűnődött-e, hogy ki tett fejére
könnycseppes vérrel ékes koronát?

A költő tudta ki, s azt is: hiába.
A Nincs mesélt. A Való hallgatott,
- a tettekről. S a Költő a Keresztfán?

Versét írta e becsapott halott.

(2015)