Egy álom sírt, miközben lassan ment el, -
különös, de az álom is csak ember:
születik, s meghal nehezen vagy könnyen,
vér villanásban, gyöngyként hulló könnyben,
elégő nyárban, őszi hallgatásban,
amikor másutt víg szüreti tánc van,
s meghalhat télen, mikor hópihéken
kis vaksi fény kél, s alszik ki a szélben,
vagy tavaszban, ha csöpp sziromszív lángja
ellobban, s úgy fáj a táj hallgatása!

Ember? Nem egy táj, hanem tájak együtt, -
de azt a Tájat hiába keressük?
Hangulat felkel, járkál test s a lélek,
s egymással tájak gyermekként beszélnek,
de később sírnak a felnőtt világban,
ha még élnek, mert minden tájban vágy van,
s nem teljesül, test romlik, nyűg lesz lélek,
s álarc alatt sírnak a nevetések,
volt percek miatt olykor sírnak órák,
napok, hetek, majd évek, - a valóság
sok mindent elvisz, s amit hoz helyette
már könnycseppes, - vagy válik könnycseppesre.

Egy-egy vers is táj, álombéli ember, -
de volt olyan Vers, hogy nem sírva ment el?
Igazi vers-táj mindig sejti sorsát:
az Embertelen nagy, felejtő ország.
Felejtő világ felett felejtő ég
könnycsepp bolygóin elcsillog a Szépség.

Az igazság az, hogy végül sír minden,
ami szívben, vagy szívből kint rekedten.
Egy álom sírt, - talán mivel megértett
a Közelben is más táj Messzeséget?

Egy álom sírt. Hittem: elment, már nincsen, -
de egy könnycseppet itt hagyott, szívemben.

(2017)