Nincs menedék
Hamvadó hamu..
Talán, megszületnem lehetett csak könnyű..
Amikor fényes Üstökök borították a sötétlő,
fekete Eget..
S felsírt ajkaimtól csitítva kért Anyám,
Ki keresztelt s adta szép, örökölt nevemet.
Melyből szólítá s a figyelmem,
hívó személynek szentelek..
A megszólaltak hangjain a betűkből,
dallamok csengenek.
Én, aki félig árván kapaszkodva hegyeknek lábán,
apró lépteimmel megmászva ormokat, repültem és szálltam..
Két karom kitártam, mint a sas!!
Az egek Ura..
Majd zuhantam a mélybe hol pokol kapuja félig, kérve..
Hívott.
Hittem, testem a temető várja..
S körmeimmel kapaszkodva mély mederből,
hol a bűz és kénszag hányingerig terjeng,
bő kábulatban..
A gonoszság. Az őrület..
Igazságtalan jövőmet látva, néhány élettelen
imáért kiáltva, mélységnek tetején,
apró fényességet láttam.
Hogy feladom??
És nem..kimásztam..
Elestem..azt, újra hittem.
De a reményt már nem úgy vittem pehely vállaimon.
Ismét és újra s más célzattal már csak dombokra
irányított gondolattal tártam szárnyaim,
akár, a sirály..
S figyeltem és úgy hagytam,hogy szellő magába felkap,fájdalmas tollaimban kapaszkodva, hova vinne..
De a reményem, újra és újra messze vitte.
Hol, már nincs semmi..
S a nevetést, vágyat kénytelen vagyok így szeretni..
Hiú ábrándoknak apró bölcsőjében.
Hol takaróm lett a szerényem,
szívemet méltón meghagyva,
s az elmében részesített tudatban
kellett, hogy elengedjem..
Hazugság a talán, hogy így nem fáj,
nem csalódva és sértetlen testtel.
Mondván az Úr..
Neki, más kereszt kell.
Nem kénköves buja és igaz szerelem..
Porszemekből, miket a szél kezedből
el visz, el...
2017.10.25.
Talán, megszületnem lehetett csak könnyű..
Amikor fényes Üstökök borították a sötétlő,
fekete Eget..
S felsírt ajkaimtól csitítva kért Anyám,
Ki keresztelt s adta szép, örökölt nevemet.
Melyből szólítá s a figyelmem,
hívó személynek szentelek..
A megszólaltak hangjain a betűkből,
dallamok csengenek.
Én, aki félig árván kapaszkodva hegyeknek lábán,
apró lépteimmel megmászva ormokat, repültem és szálltam..
Két karom kitártam, mint a sas!!
Az egek Ura..
Majd zuhantam a mélybe hol pokol kapuja félig, kérve..
Hívott.
Hittem, testem a temető várja..
S körmeimmel kapaszkodva mély mederből,
hol a bűz és kénszag hányingerig terjeng,
bő kábulatban..
A gonoszság. Az őrület..
Igazságtalan jövőmet látva, néhány élettelen
imáért kiáltva, mélységnek tetején,
apró fényességet láttam.
Hogy feladom??
És nem..kimásztam..
Elestem..azt, újra hittem.
De a reményt már nem úgy vittem pehely vállaimon.
Ismét és újra s más célzattal már csak dombokra
irányított gondolattal tártam szárnyaim,
akár, a sirály..
S figyeltem és úgy hagytam,hogy szellő magába felkap,fájdalmas tollaimban kapaszkodva, hova vinne..
De a reményem, újra és újra messze vitte.
Hol, már nincs semmi..
S a nevetést, vágyat kénytelen vagyok így szeretni..
Hiú ábrándoknak apró bölcsőjében.
Hol takaróm lett a szerényem,
szívemet méltón meghagyva,
s az elmében részesített tudatban
kellett, hogy elengedjem..
Hazugság a talán, hogy így nem fáj,
nem csalódva és sértetlen testtel.
Mondván az Úr..
Neki, más kereszt kell.
Nem kénköves buja és igaz szerelem..
Porszemekből, miket a szél kezedből
el visz, el...
2017.10.25.