Éjfél után az újév lassan, tántorogva indul,
Sokat ivott, de megy már előre… így még csak vidul.
Még csak a járdán oson, dülöngélve, félve,
Majd’ előtűnik, egy sikátorból… egy évre.

De aztán meglátjuk a hóesésben
Ahogy magához tér a lámpafényben…
Reggel majd, mikor pirkad, üdvözli az első napot,
Jókívánságok miséjére felkérjük a papot.

Délután még tűnő napsütés volt a havas tájon,
Majdnem elhittem, hogy visszatekint, s jő… a nyár újból.

Zsebórám az időt, kéregként vési a tenyerembe,
Közeleg az éjfél, már csak percek… itt lesz óév vége.
Újkor, mint az ekevas, jó mélyre szánt... én öregszem…
Az indián táborban már én lennék az „Öregszem”.

Ha beköszönt az éjfél, a sok csillagszóró mindent beföd,
De bizony ezt szépet mi nem látjuk, ha azt befedi a köd!
Az ablakból kinézve a fák fekete árnya meztelen,
A sok piás ember, örömünnepet ül, mulat fesztelen…

Gondolkozz! Nézz az újévbe, építs azt jövőre,
Történjék bármi… Te állj fel, így juthatsz előre!
Hagyj nyomot a világban, hisz megjön a perc, az utolsó,
Gondold végig utadat, hogy ne legyél a legutolsó…

Majd kimegyek az udvarra, suttogok kicsit a szélbe,
S amit akarok, talán eljut a mindenség kékjébe…

Vecsés, 2012. december 18. – Kustra Ferenc