El kéne már dobni régi rozsdás énem,
Csak úgy, mintha az nem is kellene nékem…
De hogyan, amikor itt van bennem, érzem?

Életvonatom holtvágányon örökre, miért maradt?
Még induláskor a váltónál, mi ok volt, hogy elakadt?

Ha csak áll a vonat egyhelyben, mert ott marad,
Minden, mi a szerkocsiban van, álom marad.
Akkor is ketyeg az idő, pereg a homokóra,
És minden pillanat röviden fogja szaladóra.

Egy helyben toporogva rohantam, szinte észre sem vettem,
Mások szóltak, hogy a holtvágányon gyökeret eresztettem…
Hú de, csodálatos minden! Némán elállt a lélegzetem…

Az élet sötétsége maga a végtelen örvény,
Az élet mélysége, feketelyuk mi mélyen fösvény…
Az időspirálban elvész az idő,
Száraz sziken, élőlény-növény, nem nő!

A csendem mindig megvolt, de ordítóan kevesebb,
A sötétségem mindig megvolt, de mindig sötétebb,
Minthogy elsüllyedtek volna és nincs más, mi becsesebb...

Idők elvesztek, az élet posványában,
Életrészek elvesztek, csend magányában,
És csak haladtam, tántorogtam a lökdösődő, torz-alkat tömegben,
Magányom meg segített, hogy el ne vesszek a saját ürességemben.

Nem volt hosszú utamon, csak itt-ott árva indóház,
De láttam többször is integettek, ez volt szegényház…
Nem volt hely, ahol menet-utam porát lemoshattam,
Nem volt egy rekamié, hol a fejem lehajthattam.

Érzem tudatomban, hogy fogva tart engem a saját láncom,
Magamban a börtönöm, és abban forr, saját, maró pácom…
Börtönláncomon lógni, ez egész életemben a táncom.

Jó lesz, ha ezen túl, mosolyt képzelek a látott arcokra?
Jó lesz, ha ezen túl, fegyver nélkül állok ki párbajokra?
Jó lesz, ha ezen túl ürességben keresek, irt... bajokra?

Vecsés, 2016. szeptember 3. – Kustra Ferenc