Vízióm az időről… az élet vége felé.

Meg nem áll, rohan az idő, gyorsan telnek a napok,
Sokszor van, hogy csak úgy, rám törnek álmatlan hajnalok!

Meg nem áll, rohan az idő, gyorsan telnek a napok,
Sokszor van, hogy rám törnek, pofátlanul a bánatok…

Meg nem áll, rohan az idő, mégis hosszúak a nappalok…
Sokszor van, hogy elkapnak a régen múlt emlékek, bánatok.

Figyelem, nem áll meg a rohanó idő, zúgnak a morajok…
Sokszor úgy érzem, hogy ezek a nagyon rossz múltamból, vad zajok.

Figyelem, nem áll meg a rohanó idő, csak játszik velem,
Sokszor úgy érzem, éltemben nem én vagyok a fejedelem…

Figyelem, ha lehajtom a fejemet, a néma percek akkor is haladnak,
Sokszor úgy érzem, ha így megy tovább, nekimegyek a vakolatlan falaknak…

Minden le van már írva, de az időt még… még kicsit sem fékezték…
Régen sötét utcában haladok, látom itt nincsenek étkezdék...

Minden le van már írva, de életvége mikor jön el, nem tudni…
Már régen, a túloldalon, öröklakást kellett volna foglalni?

Minden le van már írva, de szerencsére nevem nincs kőbe vésve…
Régen tudom, hogy nincs örökélet, közeledik a létem vége!

Vecsés, 2016. május 11. – Kustra Ferenc