A fehér csend nekem kékkel a legszebb:
fénygyermekei égi végtelennek.
Vannak, s nincsenek, - ez együtt szép benne:
véges világok végtelen szerelme.

A fehér csend kék csend szemébe nézett.
Nincs- és van lélek csak együtt a Lélek.
Egy-egy kakukkhang átugrott a csenden.
Egy-egy könnycsepp tükrében elmerengtem:

voltam már élő és halott is voltam
arany korongban, ezüstlángú holdban..
S tán halott voltam akkor is, ha élő:
látott utakról hiába mesélő?

A fehér csend kék csend szemébe nézett.
Anyag teremtett: szépség arcú Lélek,
halhatatlan és halandó. Halála
létezőt hajtott nem-lét elmúlásba.

Hitték, s nem hitték emberek és házak,
de a táj nem hazudott önmagának.
Voltam, s nem voltam. Ringott öröm, bánat.
Kelyhébe láttam nyíló létvirágnak.

Kelyhébe láttam, sziromdal szívébe.
Volt és nem volt lét szívemet elérte.
Lengett fehér, kék, ringott öröm, bánat,
könnycsepp csillagok felujjongtak, s fájtak.

Győztem? Vesztettem? Emberek és házak
elhagytak, - de így égi a varázslat?
Minden és semmi. Olykor semmi minden?
Minden sziromdal elhervad szívekben?

Emberszívben el, ám, alkonyi álmom:
a végtelent nem látom, - s mégis látom.
Anyag formál ki anyagtalan Lelket:

fehérben, kékben szív piros szerelmet.

(2017)