És voltam a Te napfényed az íriszedben,
Az inged redőjén, egész, kilenctizedben...
Szellőd, amely hajadat lágyan kócolta
Katicabogarad, mi bőrödre szálla...

Én voltam az átható érzésed, hogy a véredből vagyok,
Mindennek már vége... Téged magukhoz vettek az angyalok...
Nekem az óta nélküled... már nem olyanok a napszakok!

Tudd, hogy az Anyák napján még mindig emlékezem rád,
Mert viszek sírodra koszorút, szeretet virágát...
Mi egy vérből valók vagyunk, nem feledem, kettőnk viszonyát.
Sírodat is úgy keresem fel, mint a szeretet templomát...

Édesanyám, milyen meseszép ez a szó
Kedvességedre emlékezetet adó.
Nézésedben volt a szemeid mosolygása
Még minden este ezzel merülők álomba.

Vecsés, 2015. december 3. – Kustra Ferenc