Telem rég megtaláltam…
Ősz kezdetét kerestem
távozni készülődő
nyárról susogó csendben.

Ég látszatra még kék volt.
Lombok látszatra zöldek.
A fű már szikkadt sárga.
Lila lángok köszöntek

kis tornyok tetejéről,
és hoztak éber álmot
léleknek, szívnek, szemnek:
kinyílt bogáncsvirágok.

Színükben égi méz volt,
volt őszöm édes méze,
s kigyúlt nyárvégi csendek
gyönyörű messzesége.

Volt őszöm ó de szép volt!
S volt nyarak, s tavaszokban
felizzanak a rózsák,
vörös sziromdal lobban…

Volt őszöm még kerestem.
de már testemmel télben
vagyok, s kezek kinyúlnak,
csont zörgetően, értem.

Torz emberkék gyaláznak.
Mocskos szavakat dobnak.
Körülöttem egy ország
hódol múlt, s új Pokolnak.

Ám még őszöm kerestem
távozni készült nyárban,
Időt, szépség színekkel,
mely hisz a Szabadságban,

hisz Szépségben, hisz abban:
egyszer felnéz az ember,
másként, csillagos estre,
az égre, értelemmel.

Nem kétlem: tényleg így lesz
egy másik, váró tájon, -
s így közeledő nemlét
nekem miért is fájjon?

Nagy csigaházban nemlét
majd nemlétnek mesélget, -
addig meg csak kibírom
szorítását e létnek,

s hogy annyi buta ember,
s érdekből tolvaj-szolga,
s rabszolga, s becstelenség
Tolvajt emelt fel trónra,

s torz emberék gyaláznak
Csillagot és Keresztet,
s kapkodnak, dobott koncért
kezük és lelkük reszket.

Susogó nyári csendben
volt ősz jelét kerestem…
Bogáncsvirág sor szép volt,
tükörláng méz lecseppent

a szikkadt sárga fűre,
akár gyönyörű könnycsepp,
amelytől lélek, fájó,
nehezebb lesz, nem könnyebb,

de egy-egy kínzott lelket
teremthet, értő hitben:
egyszer Szabadság itt lesz,

s csak a Szabadság, - Isten!

(2018)