Táj, hegyekkel, mezővel, -
most olyan, mint egy festmény,
amely nemrég még ott volt
Pető Csaba ecsetjén,

és kék alatt fehéren
két ló is legel rajta,
s fent, kékben, fehér álmát
felhő magasra tartja.

Az ember eltűnődik:
tényleg elvész az álom,
ha megálmodott élet
nincs már a láthatáron?

Vagy vihar visszahozza,
tükrében fénytelt szélnek
s piros varázsa gyúlhat
elvérzett Messzeségnek?

Ó, igen, tudom, így lesz,
s a Tőr, az Égi Ének,
ítéletet szegez majd
a Cézárok szívének.

Az ördögszekér fémes,
szúrásra készült szára
még zöldes fehér tüskét
mereszt nyárvégi nyárra,

és a vadkörte itt-ott
beérett, s nyájas sárga,
kalmár mosollyal néz rá
felvillanó darázsra.

Ki nyarat marasztalna,
más már az őszre vágyik,
s lesz, aki ki sem bírja
az időt tél-utánig,

s bizony, nekem is sok lett
a látszat-tavaszokból, -
nekik sem hajbókoltam,
bár korom már hajlott kor.

Táj, hegyekkel, mezővel,
rózsaszín tetők, házak
félig rejtettek, erdő
foltjaiból kilátnak,

látnak, de mit sem néznek,
ha hisznek, rosszul hisznek,
s a Vörös-kővár hátán,
mondják, kígyók sziszegnek,

nagyon értékes kígyók, -
eddig csak egyet láttam,
s Édenről nem kérdeztem,
nem tartana ki lábam

odáig, akkor sem, ha
valahol volna Éden,
de nincs, csak képzeletben,
olykor az én mesémben,

olykor másik mesében,
meg istenes mesékben,
Édent mint is lehetne
népeknek kapni, - készen?


Nyárvégi táj aludta,
élte megszokott álmát,
egy táj, mely hiszi: lát, de,
sajnos, semmit se lát át,

sajnos, nem lát be semmit,
mit be kellene látni,
s őszintén önmagára
kicsikét sem kíváncsi…

Ám a vadrózsabokrok
piros termése zengett
egy régi dalt a tájnak,
szépséges dal-szerelmet,

s Csipkerózsika várta
királyfi csókját, vágyát,
egy Dalban, melyből Szépség
a Szabadságig lát át…

(2018)