Hull a hó bokrokra, kőre,
lepelként borul a fehér.
Háztető marad csak pőre,
akár a test-meleg tenyér.

Szerethető ma az úttest,
mert nem látszódnak a lyukak.
Pocsolyát eresztő rút est
sem kínál fagyot alkunak.

Ez már a se tavasz, se tél,
nem választás, csak állapot.
Bóbiskol a lomha fedél,
nézi órán a számlapot.

A toronyban harang kondul,
derengenek a csillagok.
Az idő lassan lecsordul,
s fényfüggönyt húznak villanyok.

Kémények kósza füstje leng
stólaként a hold vén nyakán,
s takarja remény plüsse lent
a már közelgő éjszakát.