Esteledik, gyertyafénynél rovom a sorokat…
Egyedül vagyok, csak a lelkem, más nem noszogat,
Sorjáznak a gondolataim, levisz a nyers lélekig,
Olyan varázslat ez, mely engem, totál lemeztelenít.

Kedvesen pislákol a kis gyertyám lángja,
Menne már aludni, jól elfáradt mára.

Kinézek az ablakon, látom az éjjel vándorát,
Velem virrasztja át a mai álmatlan éjszakát…?
Ezüstős fénye rám vetül és megígér száz csodát…

Ha mégis kimegyek az udvarra, ég-kékjét látom,
Ahogy sétálok, látom, ott, velem sétál magányom…
Elmegy, vagy nem megy? Vagy jön tovább? Kíváncsian várom.

Séta közben az én gondolataim suhantak, repültek,
Gyorsabban, mint amikor a kishajókban mások eveznek.
Hogy lássak, gyertyát vittem magammal, lobogott, segítségnek.

A sötétből visszazuhan a gondolat és a fejemben zizeg,
Rám zuhan itt minden, még sötét is, ez a sok minden csak sistereg…
Érzem, hogy forrón-bűvölő az éj lehelete, minden bizsereg.

Ott kint a nyers szöveg, kóvályogva agyamban életre kel,
Szövetségben van és bemenésre invitál gyertyafénnyel.
Ha bemegyek és leírom, egy jó vers lesz e késztetéssel.

Visszamegyek, hallom, óra ketyegése kicsit sem halkult,
Gyertyámnak a fénye, a zárt szobában vadul elszabadult.
Tollam a kalamárisban írni akart… táncolva vadult.

Körülöttem, lassan szétmállik... zajos csend,
A toll, papíron karcogó hanggal esend…
Munkálkodott a toll, és lám volt biz' értelme,
Nemhiába, dolgozott, kézben az értelme.

A papíromon, halkan sercegve suhan a tollhegy, de még sincs karc,
Igaz, nagyon figyelek, ne legyen paca, ez papír és tintaharc.

Orromon egy közeles okuláré ül,
Érzem, a tollam meg lassan elnehezül…
A jó gondolatot, mi együtt írtuk át, szaggattuk széjjel,
De hogy mi okból? Lehet, hogy így maradandó, szinte kéjjel...

Nem kéne folyton, oktondi módon csak beszélnünk,
Akkor biztosabb lenne egymásban a részvétünk…
De jó, hogy mi poéták a tollal közvetítünk...

Vecsés, 2015. február 14.